Boros Imre: Indokolatlan eszeveszett kapkodásba kezdeni az euró bevezetése érdekében

Manapság kardinális kérdésekben az Európai Unióban homlokegyenest ellentétes állásfoglalásokkal találkozunk, a nagypolitika szereplői körében ugyanúgy, mint a közbeszédben.

Egyesek szerint az ellenőrizetlen migráció üdvére válik a közösségnek, mások szerint az erősödő migránshullám az európai kultúra végpusztulásának előszobája. (Magam is az utóbbit vallom.)

Az EU eddig csak részsikereket elért közös pénzét, az eurót egyes magas politikai vezető körök, egyebek mellett Angela Merkel kancellár asszony is ugyanúgy erőszakkal és fenyegetéssel – hasonlóan az ellenőrizetlen migránsok kötelező befogadásához – szeretné ráerőltetni egyes országokra, amelyek még a zónán kívül vannak, míg mások azt egy alapos történelmi tévedésnek vélik, amitől szükségszerű lenne megszabadulni.

Vizsgálatunk tárgyát az euró képezi. Annak érdekében, hogy valamennyire használható végkövetkeztetésekhez jussunk, egy kicsit el kell mélyednünk a pénztörténetekben. Szervezett pénzrendszerek ott és akkor jöttek létre szinte kizárólag nemzetállami keretekben, ahol bizonyos feltételek adottak voltak. Elsősorban teljes spektrumú államhatalom, a kiegyensúlyozott és az alapvető funkció­it ellátni képes költségvetés és az erre épülő adópolitika, központi állami, jórészt uralkodói döntéssel létrehozott jegybank, a pénzforgalom világos és jól áttekinthető szabályai. Ezek közül mint kulcstényezőt kiemelném az állami akarattal létesített jegybankokat. Teszem ezt azért is, mert a manapság divatos fő eszmeáramlat szerint az államnak a jegybankhoz semmi köze sincs, mert az független.

Az európai központi bankok kivétel nélkül államhatalmi akarattal, többnyire uralkodói rendeletek keretében jöttek létre svéd, brit, francia, német, orosz földeken, de nem volt kivétel az osztrák, később osztrák–magyar jegybank sem. Egy közös és stabil pénz szükségessége már korán felmerült az európai együttműködés kezdeteinél is, ami a gyakori kamat- és árfolyammozgásokat eredeztető nemzeti pénznemeket lett volna hivatott felváltani. Ezek a mozgások ugyanis akadályai az eredményes gazdasági együttműködésnek és folyton konfliktusforrások is.

A közös pénz ötlete a múlt század hatvanas éveiben formálódott önálló gondolattá, 1970-ben pedig már a szakmai közönség részére is hozzáférhetővé vált a Pierre Werner volt luxemburgi miniszterelnök és pénzügyminiszter által készített Egységvaluta címet viselő tanulmány. Professzorom, hajdani Hagelmayer István jóvoltából abban a szerencsében volt részem, hogy a tervezet egyetemi hallgatók részére rendezett szimpóziumán Bad Godesbergben részt vehettem, így idézni tudom azt, amit Werner kiagyalt.

Ő a megvalósításra tíz évet szánt, és három szakaszra bontotta az előkészületeket. A három szakasz alatt lényegében harmonizálni kellett volna a tagországok (amelyek akkoriban hatan voltak) gazdaságpolitikáját a költségvetési politikától a monetáris politikán, az adópolitikán át egészen a szociálpolitikáig. Az országok nemzeti valutáinak ingadozása az időszak végére (1980-ra) minimálisra csökkenhetett, és könnyedén rásiklottak volna a közös pénzre. Werner föderatív államról nem szólt, közös jegybankról sem, megelégedett a pénzforgalom és a gazdaságpolitikák feletti multinacionális testületi koordinációval is. 1944-ben John Maynard Keynes is a dollárhegemónia helyett valami ilyen megoldásban gondolkodott – világgazdasági méretekben.

Keynes és Werner is tévedett. Keynes ötletét nem is tárgyalták, Wernerét pedig hosszú időre jegelték. Wernertől az euró bevezetéséig azonban sok minden történt. Az unió több körben átesett újabb tagországokat magába foglaló bővítéseken, ami nagyban növelte a heterogenitást egyebek mellett a gazdaságok területén is. Időközben a korábban kizárólag eredményes gazdasági önállóságára és szuverén államalakulatok egyenrangú együttműködésére épülő Közös Piac egyre több politikai dimenziót vett fel, amiből a felülről jövő törvénykezés eluralkodása következett. (Lásd Lisszabon, Schengen, Maastricht.) Államalakulatra emlékeztető intézményi megfeleltetés is megtörtént, ugyanis létrejött az Európai Parlament.

Az egységesítést célzó politikai dimenziók növekvő mértékben polarizálták a tagországokat. Ha más nem is, a rekordszámú kötelezettségszegési eljárás éppen erre utal. Kurta és főként furcsa volt a közös pénz, az euró bevezetése is. Részint voltak tagországok, amelyek eleve nem kértek belőle (Anglia, Svédország, Dánia), és ma sem nyomulnak érte, mi több, a britek még az eurómentes közös hajóról is leszállni készülnek. Más országok egész sorát, jórészt a déli országcsoportot eddig részleteiben még nem dokumentált, kreatív megoldásokkal tették részesévé a közös pénznek. A közös balsiker iskolapéldái Görögország és Olaszország. Megalkották az Európai Központi Bankot is, amely felett nincs semmiféle állami felügyelet, ugyanis az EU nem állam. Elnökének kinevezésébe az EU még olyan korlátozott mértékben sem szólhat bele, mint az amerikai elnök a Fed-elnökök kinevezésébe.

Minő csoda, hogy a problémás országok hajdani jegybankelnökei mégis magas pozíció­kat értek el a közös pénz felett őrködő jegybankban, az Európai Központi Bankban (EKB)! Az egykori olasz jegybankelnök, Mario Draghi mandátuma éppen a napokban járt le, míg Lukász Papadímoszról, aki korábban hazájában jegybankelnök volt, majd alelnök az EKB-ben, időközben hazáját is szakértő miniszterelnökként szakértette. (Hollétéről manapság sporadikus hírek sem szivárognak.) Érdekes színfolt, hogy mind Draghi, mind Papadímosz korábban a nagy hatalmú Goldman Sachs befektetési bank magas beosztású munkatársa is volt, hasonlóan egy seregnyi uniós tisztségviselőhöz (Romano Prodi, José Manuel Barroso, Mario Monti stb.).

Mindezen volt és részben jelenlegi uniós tisztviselőket nehéz lenne azzal megvádolni, hogy az egyenrangú nemzetek Európájáért tennék tűzbe a kezüket. Ők a jól bevált konszenzuson alapuló döntéshozást szívesen felváltanák a többségi döntéseken alapulókkal. Erről szól a vita az euróval kapcsolatban is, bár ez nagyon féloldalas, és az immár szinte polgárjogot nyert kettős mércét is alkalmazzák. Akik eleve kimaradtak az euróból, azokat nem presszionálják, de a múlt század kilencvenes éveiben csatlakozókat egyenesen fenyegetik euróügyben.

Az euró megítéléséből a 2008–2009-es pénzügyi válság tanulságait sem hagyhatjuk ki. Az akkori EKB-elnök még komolyan vette bankja szigorú európai elkötelezettségét, és a spekulatív veszteséges üzletekkel és becsődölt ingatlanhitelekkel elárasztott, bukásra álló, európai székhelyű nagybankoknak nem dobott eurómilliárdos likviditási vontatókötelet. Helyette megtette ezt a Federal Reserve. Az Egyesült Államok kongresszusában az ezen akciókat firtató egyes vakmerő képviselői és szenátori kérdésekre a válasz a banktitokra való hivatkozás volt. Draghi már más elveket alkalmazott, mint elődje, nyakló nélkül vette a görög válságba ragadt bankok papírjait és a válságállamok kötvényeit is.

A leírtak alapján bizonyos összegzéssel is elő lehet állni euróügyben. A helyzet arra sarkall bennünket, hogy ne kezdjünk eszeveszett kapkodásba a belépés érdekében. A helyes magatartás a kivárás, ami azonban nem egyenlő a totojázással. Ki kell várni, hogy merre halad az unió: tovább erőltetik-e a föderalizmust vagy visszatérünk az egyenrangú nemzetek együttműködéséhez. Az euróhoz való elhamarkodott csatlakozás helyett megteszi, ha szigorúan őrködünk a forint értékállandóságán, ha évtizedek után végül elértük ezt is. Végül nem árt a kellő óvatosság sem. Tény és való, hogy az utóbbi években politikai küzdelmeink kibővült külpolitikai mozgásteret eredményeztek, amely növekvő gazdasági sikerekkel is kecsegtet, világgazdasági szempontból azonban jelentőségünk marginális.

Az euróügy véleményem szerint messze túlmutat Európán, és ezzel kiemelt világpolitikai dimenziója is van. A politikai döntések és néha az ezeket követő utasításokra induló gazdasági események sajnos a múltban is gyakran túlléptek a közgazdasági racionalitásokon, ami ránk nézve is veszélyeket rejteget, írja Boros Imre közgazdász.

Címlap: Magyar Nemzet

Magyar Tudat Nemzeti Hírportál

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás