Vajdaság – A bezdáni vérfürdő, 1944 – fejezet a magyar holokauszt történetéből

Az egykori Jugoszláviai 6500 lakosú, – 80 %-ban magyar és 15 %-ban német nemzetiségű – Bezdán községben az 1944. október 17-én bevezetett, 103 napig tartó jugoszláv katonai közigazgatás történetével foglalkozunk.

A község lakossága akkor drámai napokat élt át, melynek történetével több szerző is foglalkozott már.

Méltányoljuk munkájukat, de meg kell jegyeznünk, ezekben hiányos részleteket és pontatlan adatokat is találtunk.

Ezért indokoltnak tartjuk, hogy elsősorban a szemtanúk visszaemlékezései alapján dolgozzuk fel az eseményeket.

A már nyomtatásban megjelentek ellenőrzésével igyekeztük elkerülni, hogy téves adatokat közöljünk.

Hitelesen kívánjuk elmondani a vajdasági magyar közösség, de egyben a Kárpát-medencében élő magyarság közelmúltjának egyik legtragikusabb történetét.

1944. október 17-i keltezéssel hozták nyilvánosságra Josip Broz Tito, a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkárának, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg főparancsnokának, a hadsereg marsalljának rendeletét a katonai közigazgatás bevezetéséről Bácskában, Bánátban és Baranyában.

Ezt elsősorban azzal indokolták, hogy e térségben nagyszámú ellenséges érzelmű nemzeti kisebbség él, továbbá, hogy maximálisan mozgósíthassák e terület gazdasági forrásait háborús célokra.

A Bácska, a Bánát és Baranya katonai közigazgatásának legfelsőbb katonai parancsnoksága Újvidéken székelt.

A parancsnokságnak különböző osztályai voltak, amelyek élén az osztályvezetők álltak.

A közigazgatás területileg két katonai körzetre oszlott: a bácska–baranyai Újvidék, a bánáti Petrovgrad (Zrenjanin) székhellyel.

E körzetek ügyosztályokkal rendelkeztek.

A bácska–baranyai körzetnek öt térségparancsnoksága volt: az újvidéki, a szabadkai, az óbecsei, a zombori és a baranyai. A zombori térségparancsnoksághoz a zombori, az apatini és a hódsági járás tartozott. Minden járásnak volt helyőrség-parancsnoksága. A bezdáni Katonai Állomás a Zombori Helyőrség-parancsnoksághoz tartozott. A Zombori Térségparancsnokság bírósági tanácsa Zomborban, a Kronić-palotában működött. A katonai állomások a végrehajtó és a bírósági hatalmat gyakorolták. A helyi népfelszabadító bizottságoknak (hatósági szerveknek) csak tanácsadó szerepük volt.

December elejéig a katonai közigazgatás különleges adminisztratív intézkedésekkel igyekezett rendezni a politikai, gazdasági és nemzetiségi problémákat.

Egész sor rendszabályt foganatosított a nem szláv lakosság, különösen a németek és a magyarok ellen.

Kényszer-munkatáborokat állítottak fel részükre.

Mivel lényegében törvényen kívüliekké váltak, ezért megtorlások is érték őket.

1944. október 19-én Bezdánon áthaladt az utolsó honvéd alakulat. A katonák többsége kerékpáron közlekedett, de csak Bezdánig. Miután az Alsó-temető bejárata előtti téren összes felszerelésüket rakásba dobálták, leöntötték benzinnel, majd felgyújtották.

Gyalog hagyták el a községet. A bácskaiak közül sokak nem keltek át a Dunán, de aki csak tehette, hazafelé vette útját.

Október 21-én a szovjet Vörös Hadsereg egységei bevonultak a Bezdántól 18 km-re fekvő Zomborba.

Aznap reggelig minden csendőr és községi hivatalnok Magyarországra távozott.

22-én a bezdáni községháza udvarában összegyűlt mintegy 25 ember, többségükben délszlávok.

Közöttük voltak az illegális Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) sejtjének egykori tagjai és a párt szimpatizánsai. Maguk közül megválasztották a Helyi Népfelszabadító Bizottságot (Mesni narodnooslobodilački odbor Bezdan). Tagjai lettek Kosta Kovačić (1909) gépész, Jovan Just (1908) fogtechnikus, Simo Čatalinac (1892) nyugdíjas, Pera Popović hivatalnok, Kóbor József kubikos és hajós, Kóbor György (1914) cipész és ifj. Krekó István hivatalnok. Elnökké Kosta Kovačićot, titkárrá Jovan Justot választották, egyikük sem volt tagja JKP-nak, származásukra nézve azonban délszlávok voltak.

A bizottságba később kooptálták Nagy István (1898) kubikost és napszámost.

22-én megalakult a helyi partizánőrség (népőrség). Mintegy húsz főt számlált. 23-án a község közeli Kozara erdőben tartózkodó csetnikek (délszláv királypárti fegyveresek) lovas fogatokon bevonultak Bezdánba és szálláshelyüket a községháza épületében rendezték be.

23-án már dolgozott az anyakönyvi hivatal: a Halottak könyvébe szerb nyelven, cirill betűkkel bejegyeztek egy október 21-én elhunyt személyt.

25-én délelőtt Zomborból egy 14-15 fős partizáncsoport érkezett teherautóval Bezdánba. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg tagjai előreszegezett fegyverrel benyomultak a községháza udvarába, ahol mintegy 22 csetnik tartózkodott.

Tűzharcra nem került sor.

A lefegyverzett csetnikek többsége az első felszólításra átállt a partizánok oldalára.

Három-négy tiszt és néhány közlegény erre nem volt hajlandó, őket egy többtagú partizáncsoport teherautóval Zomborba vitte.

A községben maradt partizánok, a katonai közigazgatás bevezetéséről szóló rendelet értelmében megalakították a helyi Katonai Állomást. Parancsnoka a sztapári Milorad Milostražić lett.4

November 2-án megérkeztek Bezdánba a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 51. Vajdasági Hadosztálya XII. Brigádjának első egységei, s a községet Monostorszeggel összekötő töltés bal oldalán táboroztak le.

A brigád főhadiszállása a községtől 1 km-re délre fekvő téglagyárban volt. Másnap már csaknem valamennyi egység megérkezett. 4-én a brigád átvonult Bezdánon és a Korlátos-töltés mentén, a község és a Duna között építette ki hadállásait. A Duna túlsó, jobb partján, a batinai dombokon a német katonai alakulatok építették védelmi vonalaikat.

Október végén sötétszürke felhők borították az eget, szinte állandóan szitált az eső. A parasztok félbeszakították munkájukat a bezdáni határban, némelyek a szállásokon, mások otthon várták az idő jobbra fordulását. November 2-án reggel többek között id. Németh János (1904) Újvár utcai parasztgazdának lovas fogatával a községháza udvarában kellett jelentkeznie. Ott a néphatóság emberei kiválasztottak kilenc fogatot a legjobb lovakkal, s gazdájukkal együtt a téglagyárhoz irányították őket. Köztük volt János is fogatával. Ott civil és különböző katonaruhás fegyveres partizánokat láttak. Egy hosszú, alacsony épületben voltak elszállásolva, amelyben korábban a gyári munkások laktak. A gazdák az éjjelt a szabadban, a gyár udvarán, fogatuk mellett töltötték. Másnap reggel hazaengedték őket. János is az egyik lovát hazavezethette.

Bezdán délkeleti határában, a községtől kb. 2 km-re feküdt a mintegy harminc lakóházból álló Isterbác település. A lakóházak kisebb csoportban, szétszórtan épültek. Gidres-gödrös földút kötötte őket össze. Major Mihály (1907) isterbáci juhász, november 2-án este feleségével átment anyjához, Major Terézhez (1879). Annak (23. számú háza) mintegy 300 méterre volt az övékétől. Beszélgetés közben arra lettek figyelmesek, hogy egy tehergépkocsi állt meg a ház előtt. Az udvarban felugattak a kutyák. Mihály kiment az utcai kapuhoz. Szovjet katonák voltak, három tiszt szállást kért éjszakára. Mihály betessékelte őket. Anyja kenyeret és birkatúrót tett nekik az asztalra. Felesége hazament. Mivel látta, hogy anyja fél a katonáktól, Mihály az este nála aludt.

Reggel mikor kivilágosodott, a katonák továbbmentek a tehergépkocsin. Indulásuk előtt az egyik tiszt megkérdezte a házbelieket: „Hol találjuk meg a partizánokat?” Mivel Mihály törte a szerb nyelvet, megértette a kérdést. „A téglagyárnál” – válaszolta, s megmutatta neki a gyár kéményét.

November 3-án reggel nyolc óra körül egy fegyveres partizán nyitott be id. Németh János lakóháza kapuján. János (1928), a gazda fia, aki VII. osztályos gimnazista volt, épp akkor ment ki az udvarba mezítlábas papucsban. Kezébe vette az itatóvödröt és a kerekes kút felé indult. Azért volt otthon, mert a szabadkai gimnáziumban beszüntették a tanítást. A fegyveres odament hozzá és azt mondta neki szerbül, hogy vele kell mennie. Meghallván ezt anyja, Borbála (1908), mindjárt indulni akart a konyhába, hogy cipőt hozzon ki fiának. A partizán a következő szavakkal intette le az asszonyt: „Nincs rá szüksége. Csak egy órai munkáról van szó.”

A fiú nem mentegetődzött. Szó nélkül ment ki a házból, kiskabátban, nadrágban és mezítlábas papucsban. Id. Németh János a téglagyárból jövet látta, hogy egy fegyveres a fiát az előttük lévő gyepes térre (a volt vásártérre) kísérte.

A következő órában több csoport férfi érkezett oda.

Borbála előbb kint állt a ház előtt, aztán bement és fiának háromnegyedes kabátot, cipőt és harisnyát hozott ki. Akkor a férfiak, a partizánok kíséretében a kövesúton megindultak a Szentháromság-kápolna felé. A Zombori úti villanymeghajtású malom udvarába kísérték őket. Rövid ideig időztek ott. Miután kijöttek az udvarból, visszafelé indultak a Zombori út és az Újvár utca sarok felé. Hosszú sorban, kettesével jöttek.

Borbála a házuk előtt át akarta adni fiának a kabátot, cipőt és a harisnyát, de ezt az egyik fegyveres megakadályozta. Ellökte az asszonyt, aki majdnem elesett. János mellett Szabó József kocsmáros haladt. A menetoszlop kb. tizenöt percre megállt Magyar József nagykereskedő lakóháza előtt. Ott újabb községbeli férfiak csatlakoztak hozzájuk. Ezután a partizánok a Zombori úton haladó oszlopot Nagy Sándor boltja felé irányították.

Kora délelőtt Vince Simon szénát hozott lovas fogatával a határból. A község szélén egy fegyveres férfi megállította. Sapkájára vörös csillag volt tűzve. Magyarul megkérdezte Simont, hogy hol volt és hová tart. A férfi megmondta. Ekkor így szólt a fegyveres: „Azonnal forduljon vissza, ahonnan jött. Vagy minél messzebbre hagyja el a községet. Bezdánban most szedik össze azokat az embereket, akiket agyon fognak lőni.” Az ijedtségtől Simonnak pár pillanatra elállt a lélegzete, de mielőtt visszafordult volna kocsijával, megkérdezte: „Kicsodák maguk, hogy magyarul beszélnek?” A fegyveres csak azt válaszolta röviden: „Szabadkaiak vagyunk”. Simon azonnal a község keleti határrésze felé vette útját.

Kilenc óra felé Kovács János (1906) egy üres zsákkal a hóna alatt kilépett az utcára. A közelben egy embercsoportot vett észre. Kíváncsiságból odament. A csoport mögött álló fegyveres partizán megkérdezte Jánostól, hogy hová megy a zsákkal és mi a mestersége. A férfi megmondta, hogy kubikos és szalmáért megy a bölcső szalmazsákjába. Erre a fegyveres a következőket mondta: „Épp kubikosokra van szükségünk. Állj csak be a csoportba. Szalmáért máskor is elmehetsz.” János úgy látta, hogy jobb, ha szó nélkül engedelmeskedik.

Takács János házába két partizán ment be, őt keresték. Szerencséjére a kertben tartózkodott. Az anyja azt mondta a fegyvereseknek, nem tudja, hogy hová ment a fia. „Szükségünk van emberekre. Egy órai munka van Isterbácon” – mondták a partizánok és elmentek. Amikor János bement a kertből, az anyja megkérte fiát, hogy menjen ki Isterbácra, nehogy bajba keveredjen. A férfi meghallgatta anyja tanácsát. Végigment a dűlőn. A vasúti síneknél összetalálkozott községbeli férfiakkal, akik Isterbác felől jöttek és azt mondták neki: „Isterbácon nincs semmilyen munka. Az odakísért embereket agyon fogják lőni. Menekülj, amerre tudsz!”

Kovács Józsefet (1926) nyolc óra felé egy partizán kikísérte az utcára. Meglepetésében nem is tett sapkát a fejére. Menetközben a fegyveres bement Kiss Sándor lakóházába is. Az asztalost otthon találta. Ahogy a Fő utcán haladtak, összetalálkoztak egy szürke lovon ülő partizántiszttel. Az megkérdezte Józseftől és Sándortól, hogy mi a mesterségük. Ők megmondták. A tiszt intett a kezével, hogy továbbmehetnek. A Zombori út és az Újvár utca sarkán álló Balla-ház felé folytatták útjukat. Odaérve a sarok melletti lakóház utcai fala mellé álltak és ott hosszabb ideig várakoztak. Több embercsoport haladt el előttük a kövesúton. Dél felé csatlakoztak ahhoz az öttagú csoporthoz, amelyben Michael Baron, Varga László és Varga Ferenc is volt.

Az összegyűjtött férfiakkal a Szabó-kocsmánál letértek a kövesútról és a Liba utcán keresztül mentek ki Isterbácra, ahol Major Teréz (23. számú) lakóházának udvarába kísérték őket.

A szemtanúk visszaemlékezése szerint, azok a partizánok, akiket egy népőrségi tag kísért, meghatározott lakóházakba mentek be és volt náluk egy papírra írt névsor. A népőrségi tag nélküli fegyveresek (akik egyesével, vagy kettesével szedték össze az embereket) házról-házra mentek.

Amikor a szovjet tisztek távoztak Major Teréz házából, a házbeliek megreggeliztek. A házban lakott leánya, Ódri Mária (1897) is, Imre (1919) nevű fiával. Fél nyolc felé fegyveres partizánok vették körül a házat. Azt mondták, hogy az udvarban férfiakat fognak toborozni munkára. Major Mihályt, aki a szovjet katonák miatt az anyjánál aludt, nem engedték haza. Hamarosan kisebb-nagyobb férficsoportok érkeztek oda, amelyek nem csak bezdániakból álltak. Végül lehettek ott mintegy 130-140-en. Ódri Imrének két szép szürke lova volt. Egy partizántiszt kivezette az egyiket az istállóból, felnyergelte és azt mondta a fiúnak: „Bemegyek vele a faluba”.

A partizánok a férfiaktól megkérdezték, hogy kinek, mi a foglalkozása és a nemzetisége. A válaszok alapján csoportokba osztották őket. Amikor azt kérdezték, hogy ki közülük kubikos, Kovács János és még huszonhat férfi kilépett a tömegből. A kubikos Ág János a következő megjegyzést tette a partizántisztnek: „Hogy-hogy megint velünk akarnak dolgoztatni. A régi rendszerben mindig azt mondták, hogy a kommunizmusban majd azok fognak dolgozni, akik addig nem dolgoztak, míg, akik dolgoztak, azok mentesítve lesznek a munkától.” Ekkor a partizán magyarul megkérdezte: „Hát az idekísért emberek között vannak olyanok is, akik eddig nem dolgoztak?” – majd hozzátette: „Maguk huszonheten hazamehetnek”. Ezt hallván Kovács János, minden bátorságát összeszedve a tiszthez lépett és azt mondta neki: „Kérek egy írást arról, hogy maga engedett el engem a munkáról”. A partizán bólintott. Felszólította Jánost, hogy hajoljon előre. Annak hátán megírta az igazolást, amit le is pecsételt.

Varga László egy másik partizán kérdésére, hogy mi a mestersége, azt válaszolta, hogy mészáros. Amikor Varga Ferenc azt mondta, hogy ő is, a fegyveres így felelt: „Jó leszel kolbásznak”.

Ahogy múlt az idő, a férfiak közül egyeseket mind erősebb balsejtelem fogta el. Sok mindent sugdosnak egymás között azt is, hogy: „Ezek ki akarnak nyírni bennünket”.

A fegyveresek között volt két-három nő is. Az egyik, az udvarban hangosan harmonikázott, de nem tudott egy dalt sem eljátszani. Úgy tűnt, hogy a muzsikával csak az emberek figyelmét akarta elterelni. Már dél felé lehetett, amikor az egyik partizán szerbül rákiáltott Kovács Józsefre és Kiss Sándorra: „Haza, munkára!” Egy fegyveres a ház előtt a levegőbe lövöldözött. A két szabadon engedett férfi futni kezdett a község felé. Az útba eső vizes árkon négykézláb rohanva keltek át. Az említetteken kívül még engedtek el embereket. Például az Ágostonokat, Kapitány Istvánt, id. Schmidt Józsefet (Batyát) és a „Bandert”. Major Mihály és unokaöccse Ódri Imre, abba a csoportba kerültek, akiket a partizánok alkalmasnak találtak munkára.

A német nemzetiségűeket mind ott fogták.

Bosnyák János (1909), aki jugoszláv katonaruhában ment ki Isterbácra és tiszti rangja volt a királyi hadseregben, rövid beszédet mondott az udvarban lévő férfiaknak: „Emberek, értsék meg a helyzetet” – magyarázta. „Támogatnunk kell a németek ellen harcoló katonaságot. Lövészárkot kell ásnunk a Duna-parton.” Ezután az egyik partizántiszt felszólította Jánost, hogy álljon be a Jugoszláv Népfelszabadító Hadseregbe. Ő ezt elutasította. A partizánok nem engedték el Isterbácról. Oda állítólag önként ment ki, hogy hazavigye húsz éves sógorát, Kiss Imrét.

Major Mihály az udvarban látta, hogy az egyik fegyveres cigarettát adott egy bezdáninak. Hallotta, amikor egy másik partizán azt mondta hangosan: „Bože, bože” (Istenem, istenem). Ahogy Mihály és unokaöccse az udvar közepén álldogáltak és várták a munkára való indulást, egy fegyveres odament hozzájuk és azt mondta magyarul: „Ti ketten, elmehettek”. „Hová mennek dolgozni azok, akik itt maradnak?” – kérdezte tőlük Imre. „Ne kérdezz semmit… Vissza ne jöjjetek, míg mi itt leszünk!”

Dél körül egy partizán megkérdezte Major Terézt: „Van közeli rokona az udvarban lévő emberek között?” Az asszony azt válaszolta, hogy nincs. Pedig volt. Nem vette észre, hogy időközben Szakszinder Simont, tizennyolc éves unokáját is az udvarba kísérték. Ezután a fegyveresek a férfiak egy részét a pincébe, a másik részét pedig a fészerbe csukták. Major Teréznek megparancsolták, hogy leányával, Máriával hagyja el a házat.

A halálfélelem elnémította az embereket. A felszólításoknak engedelmeskedtek. Senki sem próbált megszökni. Amikor Major Mihályt elengedték, hazament. Unokaöccse vele tartott. Felmentek a padlásra, és onnan leskelődtek. Kíváncsiak voltak, hogy hová fogják vinni az összegyűjtött férfiakat. Fél kettő felé járt az idő, amikor egyszer csak azt látták, hogy egy 12 fős csoportot kísérnek le a legelőre, az erdő alá. Felsorakoztatták őket. Amikor arccal az erdő felé fordultak, sorozatlövések hangzottak el. A férfiak a földre rogytak.

Az első 12 fős csoportot, hasonló létszámú csoportok követték. Mihályt és Imrét mélyen megdöbbentették a látottak. Amikor bénultságuk oldódni kezdett, lementek a padlásról. Nem is tudták mindjárt eldönteni, hogy hová meneküljenek. Végül bementek a községbe. De amikor meghallották, hogy a községbelieknek a labdarúgópályára kellett menniök, nyomban visszafordultak. Futottak, amilyen gyorsan csak tudtak. Átgázoltak a megáradt Kígyós-patakon. Nekivágtak a keleti határrésznek. Elhatározták, hogy míg nem rendeződik a helyzet, elbújnak valamelyik szálláson.

Aznap hét óra körül Lovász Sándorné férjét is elkísérték. A fegyveresek a téglagyár felől jöttek. Isterbácon minden kapun benyitottak. Ötven éven aluli férfiakat kerestek. Az ő férje harmincnégy éves volt. Kihívták az utcára. Szomszédja, Magyar István már ott volt. Mindkettőjüket Major Teréz házának udvarába kísérték.

Amikor a partizánok lovas kocsikon elhagyták Major Teréz háza környékét, az isterbáci emberek megindultak a kivégzés színhelye felé. Köztük volt Lovász Sándorné (1915) és Major Teréz, Teréz (1928) nevű tizenhat éves unokája is.

A legelő lapályos részén szörnyű látvány tárult eléjük.

Szanaszét férfi holttesteket láttak.

Lovásziné keresni kezdte férjét, s titokban azt remélte, hogy őt nem fogja ott találni.

De ott volt.

Férje és Magyar István egymás mellett feküdtek.

Egymás kezét fogták. Látta a többi lelőtt isterbácit is.

Midlinszki Istvánt két fiával, Ferenccel és Józseffel, Major Pált, Szakszinder Simont, id. és ifj. Mári Ferencet.

Többen kabát és cipő nélkül feküdtek.

Az isterbáci legelőn egy meglőtt férfi nem halt meg mindjárt. Véres volt az egyik keze és a lába. Kérte az isterbáci embereket, hogy segítsenek rajta. „A bezdáni Pap pék veje vagyok” – mondta nekik. Az isterbáciak félelmükben még megnézni sem merték a férfi vérző végtagjait. Otthagyták a legelőn, a halottakkal együtt. A közelben lakó Kata Lukecevic és az öreg Róka állítólag éjfélig hallottak segélykiáltásokat a kivégzési helye felől.

Vörös Jánosné (1925) november 3-án a Kígyós-patak melletti Balla-szálláson volt.

Délután 2 és 3 óra között arra lovagolt egy partizán szürke lovon. „Végük van az isterbáciaknak!” – kiáltotta úgy, hogy a szálláson mindenki meghallja.

Vörös Jánosné és Csapó András mindjárt Isterbácra indultak. Az asszony a férjéért, a férfi pedig a vejéért aggódott. Az isterbáci legelő lapályos részéhez érve megdöbbentő látvány tárult eléjük. Mindenütt férfi holttestek feküdtek. Láttak köztük egy kistermetű magyar katonát is. Az egyik áldozat erősen hörgött. Kérte Vörös Jánosnét és Csapó Andrást, hogy segítsenek rajta.

Az ott őrt álló partizán csak azt engedélyezte nekik, hogy a haldokló férfit kihúzzák a víztócsából. „Menjenek haza, majd holnap kijönnek” – mondta a fegyveres. Az látva az asszony állandó zokogását, megjegyezte: „Maga még sír? Miért nem sírt akkor, amikor apámat Csúrogon kocsi lőccsel agyonverték.”

Besötétedéskor eleredt az eső, s egész éjjel esett. November 4-én reggel Lovász Sándorné kiment a legelőre. A lapályos részén, ahol a holttestek feküdtek, bokáig ért a víz. Aznap már sok bezdáni kiment a legelőre, kisírt szemekkel keresték hozzátartozóikat a halottak között. Több tetemet kihúztak a víztócsából és a közeli domboldalra fektették, majd elkezdték őket elhantolni Major Teréz földjébe. Ideiglenesen, pap nélkül. Lovász Sándorné Sándor (1937) nevű fia látta, hogy a tetemeket vagy deszkából összetákolt koporsóba tették, vagy lepedőbe, pokrócba csavarták.

Akkor már Bezdán tele volt a Vörös Hadsereg és a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg katonáival. A vasúti síneknél álló fegyveresek nem engedték be a civileket a községbe. Előző nap délutánján a lakosságnak el kellett hagynia Bezdánt. Az emberek a keleti határrész szállásain kerestek menedéket.

Az Isterbácon agyonlőtt férfiak közül néhányat nem Major Teréz földjébe temették el.

Az isterbáci Magyar Istvánt az anyja hazavitte és a kertben ásott neki sírgödröt.

Németh János VII. osztályos gimnáziumi tanuló holttestét november 5-én lovas kocsin kivitték a szállásra. Tarkója táján lyuk volt látható, arca pedig össze volt roncsolva. Mielőtt a sírgödörbe tették volna, fehér kendővel bekötötték a fejét. Katharina Stein férjét, Ádámot és sógorát, a koluti Stefan Steint, az Isterbácon lakó sintérnétől kért lovas kocsin vitte ki a szállásra november 6-án. Ott, a bejárati kapu előtt temette el őket.25 Szabó Julianna (1901) csak kb. egy héttel a kivégzés után, amikor hazatért a szállásról, hantolta el férjét, Imrét. Akkor még voltak halottak a legelőn. Imre egyik oldalán Amrein István kereskedő, a másikon pedig a húsz esztendős Hordósi Bálint feküdt.

Azok a halottak, akiknek nem jelentkeztek a hozzátartozóik, tíz napig is a szabad ég alatt feküdtek. Mivel nem volt, aki eltemesse őket, a népőrség embereket szedett össze a szállásokon, akik a tetemeteket a legelő szélén, az erdő mellett egy közös sírba földelték el.

Novemberben nemcsak Isterbácon, hanem Bezdánban is végeztek ki embereket.

Forrás: Dr. Balla Ferenc/Dr. Balla István

magyartudat.com

Powered by Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás