Hogyan kényszerültünk a II. világháborúba?

Valamikor 1942-ben  beléptem a Magyar Királyi Külügyi Társaság ifjúsági csoportjába. Ennek persze előzménye is volt.

Már vagy kilenc éves koromban újságolvasó  voltam. Az „Az Est”  („Miklós Andor lapja”) című  erősen liberális lapot böngésztem. .

Persze akkor még  nem tudtam, mit jelentett ez a  szó.

Az egyik ismerősünk, amikor látta, hogy lecke helyett a lapot böngésztem  figyelmeztetett. „Nem nagy baj, ha ilyeneket olvasol, csak ne felejtsd el, hogy amit  az újságokban találsz, legtöbbször annak még az ellenkezője sem igaz!” 

Mivel egyik rokonunk, tartalékos Kaiserjäger főhadnagy (Vaskorona rend, III oszt. Tiszti Érdemkereszt kitüntetéseit ma is őrzöm) szívesen  magyarázgatta nekem a  világ sorát, a  háborút és Trianont,  hamar megtanultam a sorok között olvasni, vagy a híreket helyesen értelmezni – többnyire.

Főként a  külföldi politikai, történelmi,  katonai hírek érdekeltek. A bűnügyektől, pletykáktól már akkor is ösztönösen óvakodtam.  Így érthető a  külügyek iránti érdeklődésem dominált. 

Így történt, hogy  beléptem a  Magyar Királyi Külügyi Társaság ifjúsági csoportjába Az MKKT  szemináriumait  a Pázmány Péter Tudományegyetem (ma ELTE)  főépületében tartotta.  

Talán  száz-százötvenen  voltunk egy nagy teremben.  Mi  középiskolások is feliratkozhattunk hallgatónak, de nem vizsgázhattunk.

Előadóink  közül ma már  csak Br. Eöttevényi Olivér (a MKKT elnöke), Horváth Jenő, és Haltenberger professzorok  nevére emlékszem. 

Volt követek,  diplomaták, katonák tartották a  nagy érdeklődéssel  kísért előadásokat.  Az előadások nyíltak,  aránylag  tárgyilagosak voltak.

Azt hiszem, abban az időben  csak két helyen lehetett nyíltan beszélni, ott és a parlamentben. Sokszor még ott is mellékelten, talán véletlenül (készakarva) buggyant ki  egy-egy fontos információ.

Egy jellemző eset Haltenberger professzorhoz fűződik.  Egyik előadása végeztével, kérésére valaki azzal a  kérdéssel állt elő, hogy ki fogja megnyerni ezt a háborút?  Ez sokak számára  furcsa kérdés volt, mert  még Sztálingrád előtt történt az eset.

Haltenberger professzor komor arccal válaszolt. Kedves Uram! Nem vagyok jós, de  segíthetek önnek, eldönteni a  kérdést.

Azzal a táblához lépett és  három vízszintes és sok függőleges vonalból egy táblázatot készített. Majd  a bal oldalra írta: „Ők”, alatta „Mi”.

Az oszlopok tetejére felírta a  hadviseléshez szükséges  anyagok neveit: Vas, Szén, Olaj, Króm, Nikkel, Réz stb  majd a végére: Emberanyag.

Ezek után – fejből – beírta a számokat. Azzal letette a  krétát, leverte a krétaport a  kezéről  és jó éjszakát kívánva, csendben  elhagyta a termet.

Az „Ők” és „MI”  összegek között  óriási volt a különbség. A  legvadabb németbarátok is  megdöbbenhettek. Más előadók szépen elmagyarázták a „statikus” és „dinamikus” államok közötti különbséget

Dióhéjban, akik még  nem ismerik ezeket a fogalmakat:  A statikus, vagy szárazföldi államoknak kényszer-terveik vannak egy várható konfliktus esetére (felvonulási és hadi tervek). A dinamikus államoknak óriási hadi és kereskedelmi tengeri flottájuk van. Csak stratégiai terveik vannak, főként más államok felhasználására. Maguk pedig a  kezdeti vereségek után  alaposan felkészülnek egy hatalmas erejű támadásra, mégpedig ott és akkor, ahol és amikor ők akarják.

Németország esetében  megtudhattuk, hogy ők a kétfrontos háborútól rettegtek egész modern történelmük során. 

Katonapolitikai előadáson bemutatták ennek bizonyítására  a német vasúti hálózat térképét.  Hat vagy hét párhuzamos, nagy teljesítményű vasútvonal félkaréjban húzódott  a nyugati határvonaltól a  keletiig.  Ez persze  csak a  légi fölény  birtokában volt hatásos, mert gyorsan szállíthatták csapataik tömegét és a hadianyagot keletre vagy nyugatra, amint szükséges volt. Ezekből az adatokból  mindenki előtt világos volt a szomorú, elkerülhetetlen sorsunk.

Ha ezen adatokról tudott a Külügyi Társaság, nyilván a  magyar kormány is teljesen tudatában volt  a tényeknek.  Horthy Miklós  tengerész volt, tudta nagyon jól, a kombinált angol,  amerikai  flotta  és az amerikai ipar verhetetlen.  Fia, István amerikai tanulmányútja során a  Ford üzemek hatalmas teljesítményeiről  meggyőződhetett és tájékoztathatta Édesapját.   

Montgomerytől, a volt USA  ügyvivő könyvéből és más forrásokból is tudjuk,  volt kommunikáció az angol admiralitás, az amerikai elnök FDR,  és Horthy között.

Felvetődik a  kérdés, minden tudás és információ ellenére: miért  léptünk be a  háborúba – német felkérés nélkül?

Erre már sok választ kaptunk.

Például azt, hogy ha nem  csatlakozunk a németekhez, esetleges  győzelmük  esetén vissza kell adnunk a  Felvidéket,  Kárpátalját és Észak- Erdélyt  azoknak, akik részt vállaltak a  Szovjet elleni háborúba.

Bácska és Bánát pedig német Gau lesz.

A másik lényeges választ csak feltételezhetjük,  kikövetkezhetjük a  korabeli külföldi  jelentésekből.  Ugyanis kaphatnánk  egyenes és világos választ, ha rendelkezésünkre állna a  hadüzenetet eldöntő Koronatanács  jegyzőkönyve.

Az pedig nincs.

Helyesebben van, de a jegyzőkönyv második fele, amely az erre vonatkozó részleteket leírja – hiányzik. Állítólag kétféle változatban található, de a  lényeges második fél, mindkét  iratban különböző. Ez annyit jelent, hogy kétféleképpen hamisították meg, valakinek, vagy valakiknek az érdekében. Még talán csak annyit jegyezhetnénk meg, hogy azon  a  Koronatanácson megjelentek a  gazdasági és ipari  vezetők is, többek között Chorin Ferenc és Kornfeld  Mór (többek között a  Magyar Nemzet című lap tulajdonosai is), akik a Gestapoval kötött megállapodás  segítségével kimenekültek Svcájcba a „Zsidó Vonattal” és a Horthy családot támogatták  Estoril, Portugália  városában.)

A hadüzenet  három évvel  elodázta a német megszállást, tehát zsidó honfitársaink részleges deportálását. 

Az amerikai zsidóság is  Horthy pártján volt…

A korabeli újságaik szerint  a  magyar zsidóság  aránylagos biztonságban volt, amíg a  német megszállást el lehetett kerülni. Azt is tudták ennek egyik feltétele a két zsidótörvény volt. Ezek némi garanciát jelentettek  a zavartalan túlélésükhöz.

Jellemző epizód volt  Namier professzor kérése az angol kormányhoz. Arra kérte az angolokat, hogy ne kényszerítsék a  magyar kormányt a háborúból való kiugrásra, mert, ha a németek még elég erősek,  leverik a  kísérletet  és ezzel  megpecsételődik a  zsidóság sorsa. A magyar kormány  sok kísérletet tett nyugaton a  kiugrásra vagy ellenkormány alakításra (Szent-Györgyi Albert, Veress László, Ullein-Reviczky Antal ).

Sikertelenül.

Benes és társaik mindent  elkövettek, hogy  hazánk az „utolsó csatlós” nevet kiérdemelje.  Még azt is kiharcolta, hogy a  debreceni kormány ne állíthasson nagy, ütőképes hadsereget  a nácik ellen, ezzel a  győztesek oldalára állhasson, mint a  románok tették.

Nyugodtan állíthatjuk, csak és kizárólag a magyar  honvédségnek  volt köszönhető, hogy a magyar zsidóság és a  cigányság  nagyrésze túlélte  a rémuralmat. 

Kinek, kiknek  volt a  legfőbb érdeke, hogy elkerüljük a  német megszállást?

Talán ideje volna a hősi halált halt hadköteles és  NEM ÖNKÉNTES honvédeknek és munkaszolgálatosoknak  emlékművet állítani, akiknek hatalmas véráldozata árán  zsidó és cigány  honfitársainknak jó része életben maradt.

Úgy vélem, nekik kellene  emlékműveket állítani Horthynak is, mert neki köszönhetik részleges túlélésüket. 

Meggyőződésem, a kortárs zsidók tudják ezt jól. 

A baj a  másod-, harmad  generációsokkal van… Ők csak hamis történelmet tanulhattak és áldozatai lettek  egy buta, hazug csak gyűlöletet keltő  propagandának. Kár! 

Amíg nem találják meg annak a  Koronatanács ülésnek valódi jegyzőkönyvét, a háborúba való belépésünk  valódi okát  nem lehet megállapítani, csak „Que bono”  (kinek volt jó?) alapon lehet valószínűsíteni.  

Jól tudom,  könyvtárakat írtak már tele erről a szomorú témáról, népbíróságokon  ítélkeztek a „háborús bűnös Bárdossy” felett, de a  valódi okot még ma sem ismerik, vagy titkolják. 

Titkolják azért, mert nem akarják, hogy a  magyar nép minden kétséget kizárólag megtudja, megint idegen érdekekért vérzett. 

Az is igaz, ha nem lépünk be a háborúba, Hitlerék megszállták volna az országot és az általuk kinevezett quisling kormány  belevitte volna a háborúba  a nemzetet.

Abban az esetben a „béketárgyaláson” talán jobban jártunk volna. Nem volnánk „bűnös nemzet”.

Persze így is úgy is azt kaptuk volna „jutalmul” amit a  lengyelek kaptak…

Magyaródy Szabolcs