Gondolatok a Székely Szabadság Napja után- Magyarország területi újrarendezésére is szükség van

Amikor autonómiáról beszélünk és az székelyföldi autonómia megvalósítását tűzzük ki célul, akkor nem teszünk mást, mint elismerünk egy fennálló, de igazságtalan, ránk erőltetett ketrecet, amelynek sem erkölcsi sem történelmi alapja és indoka nincsen.

Három történelmi korszak eredménye az a jelenlegi helyzet, amely mai határainkat meghúzta, de amelyek fenntartása és megváltoztathatatlansága nincs kőbe vésve.
Az első ilyen történelmi erőszakot a máig – tévesen – revidiálhatónak, rekonstruálhatónak tartott trianoni döntéssel követték el az akkori nagyhatalmak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a keresztény magyar apostoli királyság egyszer és mindenkorra felszámoltassék. Az okokat most nem részletezném.

A második, a nemzetközileg is elismert határmódosítás az első és második bécsi döntéskor született és ez figyelembe vette az akkori (1938-1940) etnikai határokat, de a német politikai és gazdasági igényeknek is megfelelt. E döntéseknek, ha hiányosan is, de volt már történelmi alapjuk, és igazságosabbnak is tűntek, mint az 1920-as drámai diktátum. Azonban, mint azt Teleki Pál már akkor látta, csakis ideiglenes módosításról volt szó, amelynek léte a háború végkifejletétől függött.


A harmadik, és máig fennálló határmódosítást az 1947-ben aláírt, a második világháborút lezáró békeszerződés rögzítette, amelyben a trianoni határokat nem csupán megerősítették de „pozsonyi hídfőként” még három falut – Dunacsúny, Oroszvár és Horvátjárfalu – Csehszlovákiához csatoltak.

Mára egyetlen megoldást, székely kezdeményezésre a székelyföldi autonómia jelentené sokak szerint.

Ez azonban nem megoldás a mai kárpát-medencei magyarság számára, mivel nem fedi le az elcsatolt területeken élők egyéni, közösségi önrendelkezését.

Ha és amennyiben nemzetegyesítésben gondolkodunk, akkor Magyarország területi újrarendezésére is szükség van.

Tehát, nem lokális megoldásra kell törekedni, hanem olyan politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális, valamint geopolitikai megoldást kell keresni, amely a határokat nem politikai, hanem etnikai alapon úgy alakítja, hogy az megfelelő legyen a magyar lakosság számarányát tekintve. Ennek egyik lehetősége az 1938-1940-es döntések újragondolása, nemzetközi politikai szintre emelése és az azért való küzdelem, a magyar kormány és a kárpát-medencei magyarság közös elgondolása szerint.

Ugyanis, ha csak egy-egy terület autonómiáját kívánjuk elérni, akkor minden más eddig történt igazságtalanságot helyben hagyunk, és nem lesz többé lehetőség egy átfogó határrendezésre.

A Székely szabadság napjának évenkénti megrendezése szép hagyománynak tűnik, ám az tipikusan civil és mind a diplomáciai, mind a politikai logikát és lehetőségeket nélkülözi.

Nem lehet, de súlyos veszélyeket is hordoz minden tekintetben az, ha ma a lehetetlent emlegetjük: „Vesszen Trianon”… „Erdélyt vissza, mindent vissza” stb… s közben első világháborús és egyéb, a 20-as években aktuális nótákra menetelünk.

Persze, kell efféle érzelmeket kifejező civil rendezvény is, annak érzékeltetésére, hogy nem értünk és nem is érthetünk egyet az akkor történtekkel, ám a rendezés politikai aspektusa egészen más kell, hogy legyen.

Számba kell venni azonban, hogy egy-egy ilyen megemlékezés használ-e a nemzetpolitikai elképzeléseknek, amelyeknek a mai céljai sem jók és messze nem elegendők arra, hogy nemzetünk kivívja saját igazát az amúgy is zavaros Európai politikai kuszaságban.

A magyar nemzeti ügyet, azaz a korántsem idejétmúlt területi kérdéseket el kell vonatkoztatni a világpolitikától, de mégis ebben a helyzetben muszáj terveznünk és a nemzeti érdekeket is ebbe a világpolitikai konstellációba helyezve kellene végre nemzetközi szintre emelnünk.

A mai nemzetstratégia egyfajta belenyugvó, de ezzel szemben mégis sértődött szellemiséget tükröz, amelyet az elcsatolt területeknek nyújtandó anyagi támogatással kívánunk ellensúlyozni, noha ez a szemlélet és hozzáállás félmegoldásnak sem jó.

A trianoni döntés századik évfordulóját a nemzeti összetartozás évének nyilvánítani pedig csaknem fájó cinizmusként hat, hiszen éppen hogy nem a nemzeti összetartozásról szól, s nem is ekként ünnepli az a néhány mai főhatalom, amely vagy teljes egészében ennek a döntésnek köszönheti önálló létét, vagy országa nagyobbik felét teszi ki az 1920-as diktátum.

Mégis, és ennek ellenére kormányszinten is hangot kellene adni a területi kérdéseknek, hiszen az ezer éves államnak nem csupán a magyar emberek, hanem a teljesen igazságtalanul és indok nélkül elvett területek is részei.

Azonban, ha a Trianoni döntést akarnánk felülvizsgáltatni az részben lehetetlen a mai nemzetközi konstellációban, másrészt kivitelezhetetlen volna egy pozitív döntés utáni magyar fellépés az utódállamokkal szemben.

Tekintve, hogy hat-hétmillió román, négy-öt millió szlovák, szerb és ukrán polgár hazájává kellene válnia az alig tízmilliós Magyarországnak, míg mindösszesen maximum hárommillió magyar állampolgárt kapnánk.

Így tehát egy (elképzelhetetlen) revízió után a visszakapott Nagy-Magyarországon elenyésző kisebbségbe kerülne a magyar lakosság.

A ma zsigerből gyűlölködő betelepítettek nem is tűrnék el ezt az elképzelhetetlen „rendezést”.  

Az egyetlen, az egész nemzetet érintő és magában foglaló lehetőség a békés, de következetes és erejében is meggyőző nemzetközi szintre emelt, és az etnikai határokhoz ragaszkodó átfogó diplomáciai lépések lennének, amelyek tárgyalóasztalhoz ültethetnék az érintett feleket.

Az etalon ma is a második bécsi döntés által rögzített határrevízió lehetne, hiszen az, az akkori és máig érvényesnek tekinthető etnikai helyzetet tekintette kiinduló pontnak.

Igaz, a mai Szlovákiát és Szerbiát tekintve ez a határ szűkülni látszik, de tárgyalási alapnak kiváló volna.

Erdély és a Partium esetében azonban szinte változatlan az etnikai összetétel, ha nem vesszük figyelembe az erőszakos románosítást Nagyvárad és más települések esetében.

Igaz, ezeknek a településeknek a román lakossága is immár irigykedve tekint Magyarországra, s igen sok helyen hallani románok részéről azt, hogy szívesen élnének magyarországi állampolgárként Váradon vagy Szatmáron.

Persze, mindez csupán egy feltételezés, egy lehetséges, de talán reális elképzelés azzal a sok civil – politikai és diplomáciai felkészültséget nélkülöző – tüntetéssel szemben, amelyek csak pillanatnyi nemzeti önelégültséget, nem pedig hosszú távú vagy végleges megoldást eredményeznének.

Az is üdvös volna, ha Magyarországról nem lázítana sem egyik, sem másik politikai párt, egy-egy „világszövetség”, és más civilek, akik elítélhető módon saját politikai és egyéni céljaik oltárán áldozzák fel időről-időre a mai határainkon túl élő magyarságot, és a jövőre vonatkozó esetleges nemzetközi lehetőségeinket is.

Jó lenne látni a magyar parlamentben, a tárgyalási alapként szolgáló területek magyar és nem magyar képviselőit is, teljes jogú országgyűlési képviselőként, valamint az elcsatol területek vallási vezetőinek is hangot kellene adni a budapesti törvényhozásban, mert a jelenlegi langyos nemzetstratégia inkább a lassú, de pénzelt, és így kényelmesen megélt elnemzetietlenítést erősíti, semmint a magyar egyházak és a szórvány megerősítését.

Ehhez valódi, képzett, elhivatott, széles látókörű, nem egyéni érdeke által hajtott, lelkes szakemberekre van/volna szükség.

Hiszen, manapság elégedetten dőlnek hátra az illetékesek, s nem vesznek tudomást arról, hogy az elcsatolt területeken, a Magyarországról támogatott magyar iskolákban, észrevétlenül, a kolozsvári egyetem liberális szellemisége veszi át az uralmat.

Ez pedig végzetes a magyar jövőre nézve.  

Felvetésemhez kellene egy átgondolt, és alapjaiban is megváltoztatott nemzetstratégia, amelynek kidolgozása nem az író dolga…

Ha területi revíziós elgondolásom csak részben valósulna is meg, úgy nyitva lehetne egy újabb lehetőség, s menthető lenne az egyre csökkenő magyarság is, amely a magyar állam keretein belül újra értelmét látná, hogy betöltse a hazát, belakja országát és visszaállítsa a magyar főhatalmat a Kárpát-hazában.


Stoffán György

Fotó: Vadhajtások

Powered by Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás