Utcákon, köztereken látjuk őket. Sokan vannak, pontos számuk mégis ismeretlen. De vajon hol húzódnak meg a hajléktalanok? Hogyan vészelik át a legtöbb időjárás-jelentés szerint vasárnap ránk köszöntő telet? A Heti Válasz Online a Vöröskereszt és a Máltai Szeretetszolgálat munkatársait követve eredt a hajléktalanok nyomába a hűlő, október végi napokban.
Közel két és fél ezren élnek közterületen Magyarországon az utcai szolgálatok idei felmérése alapján. Noha ez a szám meghökkentően magas, mégis csalóka, hiszen a felmérés önkéntes, és csupán azokat veszi számba, akik hajléktalannak tartják magukat. Valójában csak a fővárosban akár a nyolcezret is megközelítheti az utcán élők száma a szociális munkások szerint. Csepelen és Budán néztünk szét, hajléktalanokat keresve.
Gyenge már a napsütés Csepel Művek épületei közt, a motorgyár területén vagyunk, ahol csupán egy megkopott felirat idézi, hogy valaha itt Pannónia motorokat gyártottak. Most a Magyar Vöröskereszt használja a gyár egykori munkásszállóját. Az előtérben kígyózik a sor, egyszerű, kopottas öltözetű emberek készülnek az étkezéshez. Végigmegyünk a folyóson, belátni néhány félig nyitott ajtón: a szűk szobákban masszív, vas emeletes ágyak állnak, rajtuk ruhák, apró értékek. Telt ház van a szállón. A Vöröskereszt csepeli, csak férfiakat befogadó hajléktalan szállója és nappali melegedője kilencven bentlakó hajléktalant gondoz, a téli időszakban pedig további huszonöt főnek adnak szállást. A bentlakóknak körülbelül 10 százaléka dolgozik rendszeresen, további 20-25 százalékuknak akad alkalmi munkája. Sok köztük a rokkantnyugdíjas és a rendszeres segélyellátásban részesülő is. A szálló lakói szerencsések, fedél van a fejük felett, ám jóval nehezebb a helyzetük azoknak, akikhez a Vöröskereszt utcai szociális munkásai kalauzolnak el bennünket.
Nem időzünk sokat a menhelyen, autóba ülünk és az utcai szolgálat vezetőjével, Erdei Józseffel és kollégájával, Lazányi Károllyal elindulunk a szociális munkások szokásos napi látogató körútjára. József, aki egyben a csepeli szálló intézményvezetője is, utazás közben elmondja, hogy arra területre megyünk, ahol a hírhedt csepeli hajléktalan gyilkosságokat elkövették. Ma is élnek ott emberek. Bakancsokat, takarófóliákat, és pokrócokat viszünk, a télre és a hidegebb időre igyekszünk felkészíteni a kint lakókat.
Csepeli hajléktalan gyilkosságok: 2011 augusztusában élve eltemetett emberek holttestét találták meg a csepeli eperföldnél lévő hajléktalantelepen. A gyilkosságok központi figurája egy szerb származású férfi volt, őrizetbe vétele után négy holttestet találtak elföldelve a területen. Az ügynek hét gyanúsítottja van.
Néhány a szállóra bejelentett hajléktalannak levele érkezett, a Vöröskereszt postás teendőket is ellát, mivel sokan akár több kilométerre is élnek a szállótól, ők általában nem szívesen jönnek be a leveleikért – magyarázza az utcai szolgálat vezetője. Az első tanya alig kőhajításnyira esik a fő úttól. A vasúti síneken túl, a fák között kályhafüst gomolyog. Itt már ritkábbak a fák koronái, belátni a hajléktalanok l búvóhelyéig. Egy nagycsalád lakik itt a rozoga sufniban.
Dudálunk, mire egy vékony, kócos férfi szalad az autóhoz.
– Maga a Vincze? – kérdi Erdei József.
– Én vagyok.
– Postai értesítője érkezett, bírósági ügy. Dolgozni mikor jön? – A jövő héten kezdek.
Tovább hajtunk. közben József elmondja, hogy a fiú büntetést kapott, amit 50 nap alatt a Vöröskeresztnél fog ledolgozni, közmunkásként. Vince időnként megélhetési bűnözésbe keveredik. Legutóbb lopott ezt-azt. Elkapták.
Gyakoriak a lopások
A következő állomás felé tartva elhagyjuk a főutat, és egy lejtős, hosszú, szűk úton a Duna felé haladunk. Csikorognak a bokrok ágai a Vöröskereszt kisbuszának tetején. Mintha elhagytuk volna a várost, néhány percnyi zötykölődés után egy lejtő aljához érünk. A hosszú betonkerítés mögött apró, hullámtetős viharvert viskót pillantunk meg. Középkorú pár lakik itt már legalább 10 éve. Erzsikét, és Jenőt az önkormányzat többször próbálta már kilakoltatni, de mivel a vasút területén élnek, a hivatal nem intézkedhet. kedvesen fogadnak bennünket, talán a Vöröskereszt munkatársainak jelenléte miatt. Bár szégyellik a rendetlenséget, mégis engedik, hogy körbenézzünk. A semmi közepén vagyunk. A viskó körül mindenfelé lomok szétszórva. A rozzant bódé előtt egy sárba süppedt szőnyegen mezítláb mászkál a férfi. Bent egy dohos matrac és egy kerékpár, ennyi a berendezés.
Miközben portájukon bámészkodunk, az asszony elkeseredve mesél. – Megloptak minket.
– Elvitték az akkumulátort, a piaci termékeket – panaszolja Erzsike.
Szerinte közelben lakók tették, akik közül egyik még rokona is.
A hajléktalanok világában gyakori, hogy egymástól lopnak, ami őrizetlenül marad, annak gyakran csak hűlt helyét találja tulajdonosa, mire hazatér, ezért többen kis kolóniákban élnek, hogy mindig legyen, aki vigyáz értékeikre. Általános tévhit az emberekben, hogy a hajléktalanok magányosak, az utcán élők 60 százaléka valamilyen közösség tagja.
Az asszony elkeseredetten meséli: nem elég hogy tolvajok jártak náluk, ismét nem jutottak önkormányzati szükséglakáshoz. Mint mondja nyolcszázan pályáztak huszonegy helyre. Egyetlen reményük, hogy előbb-utóbb valami lerobbant lomházhoz jutnak.
Borzalmas állapotok
Nem maradunk tovább, elbúcsúzunk, menni kell tovább, hogy mindenkire legyen idő. Nem messze egy magányos hajléktalannal találkozunk. József és munkatársa, Károly jól ismerik az asszonyt. Erzsébet ismerte a 2011-ben csepeli hajléktalan gyilkosságokként elhíresült események szereplőit, ezért éppen a Nemzeti Nyomozó Iroda kihallgatásáról érkezett vissza lakhelyére. Az asszony embertelen körülmények között él egy vaskos betonkerítéssel takart erdős területen. Nincs fedél a feje felett. Műanyag flakonok tengere veszi körül élőhelyét. Koszos, szakadt ruhadarabok hevernek szerteszét a földön. Néhány kiteregetett nyirkos takaró, és egy ütött-kopott asztal minden értéke. Az asszony leépült, miközben azt magyarázza, hogy szállóra nem akar menni, látszik, hogy fogai többségét elvesztette, a testi higiéniával már nem képes törődni. A szociális munkások egy meleg bakancsot adnak neki.
A hajléktalanok sok esetben idegenkednek attól, hogy szállón lakjanak. Sokuk a rossz tapasztalatok, és a szabályok betartatása miatt nem hajlandó szállóra menni. Sokan közülük képtelenek a minimális, közösségi életet szabályozó korlátok közé szorítani magukat, és az is gyakran felvetődik a távolmaradás indokaként, hogy háziállatukat kevés szálló fogadja be. Márpedig a hajléktalanok többségének akár több háziállata is van. Az állatok olyannyira fontos társaik, hogy képtelenek megválni tőlük.
A hajléktalanok nem bűnözők, sokkal inkább úgy igaz ez, hogy a hajléktalanok között is akadnak bűnözők. Ez egy fontos tény, amit az emberekben tudatosítani kellene, mivel a csepeli gyilkosságokat követően a sajtó egy része kriminalizálta a hajléktalan embereket – magyarázza Lazányi Károly szociális munkás, az után, hogy több állomáson a Vöröskeresztesek jelenléte ellenére sem szívesen álltak velünk szóba, és persze a fotózás elől is elzárkóztak.
Lakcím nélkül nincs munka
Néhány elutasítás és „otthon” nem talált hajléktalan hiábavaló keresése után a nap tervezett utolsó helyszínére érünk. Délután van, fogynak a takarófóliák, és a pokrócok is. Itt többen élnek, sok a kutya, közelben egy kerékpárút kanyarog. A tábor két részre oszlik: az egyik oldalon linóleummal fedett kalyiba a fák között, előtte ócska ülőgarnitúra. Mindenfelé takarók kiteregetve, üvegpalackok szerteszét. A másik részben hasonló kulipintyó, szeméthegy, borzalmas állapotok.
Megérkezünk, bemutatkozunk, egy beesett arcú, ősz hajú asszony máris harsányan panaszkodni kezd:
– Foglyok vagyunk itt! -kiáltja. Nem engedi, hogy fotózzuk. – Egyikünknek mindig itt kell lennie, hogy ne lopjanak meg minket! Nem tudunk együtt menni sehova – mondja, miközben hurutosan köhög és szippant egyet-egyet cigarettájából.
Az asszony élettársával él itt egy düledező kunyhóban, pontosan úgy, ahogyan a környékbeliek többsége.
A férfi kissé felháborodott: – Nem kaptunk szociális lakást! És tudja miért? Mert nem tudtuk igazolni az élettársi viszonyt, noha 10 éve élünk együtt. Így aztán munkát sem kapok! Tudja mi az első kérdés egy munkalehetőségnél? Lakcíme? – panaszolja keserűen
Rosszkedv, kétségbeesettség, és a végső kiüresedés járja át a hatalmas rendetlenségben úszó erdőszéli területet.
Csepel közterületein változó összetételben nagyjából száz hajléktalan lakik. Számuk évről évre változik. Elhagyatott nyaralókban, összetákolt kunyhókban, szivattyúházakban, és erdős területeken húzzák meg magukat. A Vöröskereszt szerint nem javul a helyzet. A szálló felé tartva Erdei József intézményvezető arról beszél, hogy évről-évre mind gyakoribbak a végtagfagyások, különféle betegségek okozta halálesetek. Szerinte a tél beköszönte, és egy-egy újságcikknek csupán annyi a hatása, hogy a civilek adakozóbbak lesznek, mint egyébként.
Kolónia az erdőben
Amíg Csepel területén a Vöröskereszt próbálja segíteni a hajléktalanokat, Budán a Máltai Szeretetszolgálat utcai gondozószolgálata igyekszik javítani az ég alatt lakók sorsán. A szeretetszolgálat egyik szociális munkása, Jeremiás Róbert a hajléktalan létforma egyik mély bugyrába, a hétköznapi ember számára megdöbbentő körülmények között élő emberekhez kalauzol el bennünket. Sokáig utazunk, már-már el mis hagyjuk a város szélét. Egy Óbuda közeli erdős területhez érkezünk. Kisebb kolónia él itt az erdőben berendezett táborban. Már messziről halljuk a kutyák csaholását. Meglátnak minket a bozótos lakói, kísérőnket megismerve intenek, jöjjünk nyugodtan. Jelenleg hárman lakják az erdei hajlékot, de télre nyolcan, tízen is összeverődnek itt – mondja Róbert, miközben beérünk a kör alakú, különös táborba.
Viharvert sátrak, fából eszkábált kalyibák, láncon tartott kutyák vesznek körbe bennünket. Rendetlenség, lomok mindenütt. Középen egy idős hölgy ücsörög, köhécsel, közben dohányzik, körülötte szakállas megfáradt tekintetű férfiak. A tábort orrfacsaró bűz hatja át. Az asszony előtt asztal, rajta fazék egy szűrővel lefedve, amely körül legyek cikáznak. A szag forrása a lábos. Romlott, többnapos étel szaga ez. Ők nem érzik, egészen átalakult az érzékszerveik működése – mondja halkan Róbert, szeretetszolgálat munkatársa. Közben közelebb megyünk.
Az asszonyt Icának hívják. Nem hajléktalan, önkormányzati lakása van, azonban onnan el kellett menekülnie, mivel fia zaklatta, és ki akarta dobni őt az ablakon. Egy éve van hátra a nyugdíjig, addig kell valahogy átvészelnie, kibírnia ezt az életformát. Ez nem megy könnyen ugyanis tavaly télen az asszonynak elfagytak az egyik lábán az ujjai. Mindet le kellett vágni. Reménykedve érdeklődik Róbertnél, mikor kaphat lábára alkalmas cipőt, a szociális munkás megnyugtatja: másnapra ígérték a lábbelit. Az asszony semmiképp nem szeretne egy újabb telet a szabadban tölteni, mindenképp szállóra akar kerülni, magyarázza Róbertnek.
A kolónia önjelölt vezetője Mihály, ő tartja össze a csapatot. A férfi meglehetősen elhanyagolt állapotban van, nem sokkal később kiderül, tüdőrákkal küszködik, azonban a cigarettától ennek ellenére sem válik meg. Körbevezet, közben beszélgetünk.
– Mióta él itt? – kérdezem.
– Megszakításokkal már néhány éve.
– Miért voltak a megszakítások?
– Börtönben voltam – feleli egykedvűen.
– Mit csinált?
– Átvettem egy céget pénzért.
Mihály 16 hónapot töltött börtönben azért, mert ötezer forintért aláírta, hogy átvesz egy adósságokkal terhelt vállalatot, noha ez csak később derült ki számára.
Hihetetlen emberi sorsok, borzalmas állapotok, kilátástalanság jellemzi az utcai hajléktalanságot. A Máltai Szeretetszolgálat munkatársa, Jeremiás Róbert egyedül csak a harmadik kerületben közel kétszáz utcán élő hajléktalant látogat és gondoz nap-nap után. A szabadban élő hajléktalanok pontos száma ismeretlen, az bizonyos, hogy több ezren vannak.
A segítőszolgálatok munkatársai úgy fogalmaztak: téli munkájuk a folyamatos katasztrófa elhárításról szól.
hetivalasz/magyartudat.com