Most itt vagy
Itt > Főoldal > Becsapott magyar családapák az ukrán fronton- Nem önkéntesek a beregszászi önkéntesek

Becsapott magyar családapák az ukrán fronton- Nem önkéntesek a beregszászi önkéntesek

Egyelőre kizárólag hivatásos katonákat és önkénteseket vetettek be ukrán részről a szeparatisták ellen vívott fegyveres akcióban – tudhatjuk meg a hírekből.
A Beregszászi járásból is csak önkéntesek és hivatásos katonák kerültek a veszélyes zónába a járás hadkiegészítő parancsnokának sajtónyilatkozatai szerint.
Régóta foglalkoztat a kérdés, miért jelentkezik valaki magyarként frontszolgálatra ma ebben a helyzetben. A három hónap után tíz napra családjához hazaengedett, Guton élő Király Istvánnal beszélgettünk.

 Király István és családja.
Király István és családja.

István áprilisban múlt 30 éves, feleségével, Renátával két kislányt nevelnek. Rendes katonai szolgálatát már tíz évvel ezelőtt letöltötte. A beregszászi Flextronix gyárban dolgozott korábban, de a Gutra közlekedő munkásbuszjárat megszüntetése miatt visszament korábbi munkahelyére, a guti varrodába dolgozni. Arról, hogy hogyan lett újra katona, a következőket mesélte.

– Pont szabadságon voltam otthon, azt terveztem, hogy felújítjuk a házat, kimeszelek. Elvittem a nagyobbik lányomat, Rékát óvodába, visszafelé a boltnál találkoztam a községháza takarítónőjével, aki beküldött a polgármesterhez. Mindketten azt mondták, hogy be kell mennem Beregszászba a „vojenkomátra” (hadkiegészítő parancsnokságra), ahol csak valamilyen ellenőrzés lesz, semmilyen írásos behívót nem adtak. Azt mondták, hogy nem egyedül megyek, jön velem a faluból egy másik fiú is, aki velem ellentétben továbbszolgáló katona. De ő nem jött, állítólag azóta is külföldön van. Nyolcan mentünk be az egész járásból meg a városból, onnan a klinikára irányítottak, ahol kivizsgálás helyett gyorsan aláírattuk az orvosokkal a „papírunkat”, még vért sem vettek. Én szívbeteg vagyok, de azt mondták, hogy az most nem baj. Az úgymond „orvosi vizsgálat” után azt közölték, hogy másnap reggel 6-ra megint menjünk vissza a „vojenkomátra”. Visszamentem, és többet már nem mehettem haza. Július 10-én lesz három hónapja, hogy katona lettem hét társammal együtt, hárman voltunk magyarok. Mi máig semmit nem írtunk alá, nem lehetünk önkéntesek.

– Hová vitték önöket Beregszászból?

– Előbb Rivnébe vittek, ahol 25 napot töltöttünk a gyakorlótéren. Kaptunk egy velem egyidős önjáró löveget, de semmi újat nem mutattak. Tíz évvel ezelőtt Volodimir Volinszkban tüzérként szolgáltam egy pontosan olyan önjáró lövegen, mint a mostani. A tisztjeim közül kettő ugyanaz, aki akkor, igaz, az egyik már nem „kapitány” , hanem „polkovnik”, de a másik még mindig ugyanúgy „sztársina”.

Rivnéből több helyen megállva a Dnyipropetrovszki terület Donyecki területtel szomszédos részére vittek tovább, majd előre mentünk Novoukrajinkáig, ami állítólag már nincs messze Donyecktől. Nem volt előttünk elővéd, annak ellenére, hogy megígérték. Pedig ha az én önjáró lövegem felrobban, az egy kisebb falut is elpusztíthat, 3,5 tonna robbanóanyag van benne. Normális viszonyok között az ilyen lövegnek mindig hátul kell maradnia, mert én húsz kilométerről el tudok találni vele bármit. Ottani férfiakat egyet sem látni a váro­sokban, csak nőket. Mi, a Nyugat-Ukrajnából odavitt katonák állunk és várjuk a szeparatisták támadását. Idáig szerencsére nem kellett harcolnunk, mert nem támadtak meg minket. De két esetben érte találat az ellenőrző posztjainkat. Egyszer a helyiek kimentek az ellenőrző posztra Novaukrajinka közelében, megvendégelték a katonáinkat. Amíg azok ettek, ittak, addig az út túloldalán az ellenség elfoglalta a pozícióját. Később vállról indítható rakétával tüzet nyitottak rájuk, tizenhárman voltak a poszton, mind meghaltak. Egyszóval vigyázni kell a helyi lakossággal, és mindenki mással is. Ha valami veszélyt szimatolnak a tisztjeink, egy hétre is eltűnnek. Egyébként ott a tisztek mindig hazudnak, soha nem mondanak igazat. Veszélyesek a katonatársaink is, akik gyakran és sokat isznak, majd részegen összevissza lövöldöznek. Van egy, aki kézigránáttal és kalasnyikovval a kezében sorakoztat éjjel mindenkit, pedig ugyanolyan katona az illető, mint mi.
Akad olyan, valószínűleg tényleg önkéntes, aki legalább hatvanévesnek néz ki.

Egyébként szinte mindenki azt mondta nekem ott, akivel beszélgettem erről, hogy ő nem önkéntes, őt is behívták.

– Milyen az élelem? Van tisztálkodási lehetőség?

– Az ennivaló nem embernek való. Reggelizni nem járunk mostanában már, inkább főzünk magunknak egy kávét, az ebédet nem mindig tudjuk megenni. Tizenöt literes vedérben főzünk magunknak vacsorát, és le van tudva az egész nap. 2000 és 2200 hrivnyás zsoldot kapunk beosztástól függően, amiből főleg élelmet és minden mást veszünk, ami szükséges. Állítólag az amerikaiak küldtek nekünk golyóálló mellényeket, meg szárazélelem-csomagokat. Mi abból még semmit nem láttunk. Ötezer hrivnyáért vehetünk magunknak olyan golyóálló mellényt, amely 50 méterről átlőhető kalasnyikovval, nem ér semmit. Az amerikai szárazélelem-csomagokat 220 hrivnyáért lehet megvenni a boltokban. A körülmények embertelenek, nincs tisztálkodási lehetőség. Csak ebédkor lehet az étkezdénél vizet szerezni a lajtoskocsiból, ami inni is kevés, nem megmosdani. Van ott egy folyó, de csak ritkán engednek le fürödni. Hónapok óta vagyunk életveszélyben és embertelen körülmények között. Közben egyszer voltunk a mikolajivi gyakorlótéren is, na ott volt meleg víz, volt fürdési lehetőség. Lassan az egyenruha is elrongyolódott rajtam. A katonakönyvünkbe csak azután pecsételték be, hogy hol vagyunk, miután emiatt fellázadtunk.

Nincs villanyáram, a mobiltelefonjainkat csak generátorról tudjuk tölteni, de ahhoz csak ritkán kapunk benzint.

Az ország vezetőinek ígérete ellenére rendszeresen kapom a harctéren az értesítő SMS-eket a banktól, hogy fizessem be a részleteket, mert különben…Nem fizetjük, lesz ami lesz. Úgy tapasztalom, hogy ebben az országban mindenki hazudik, minden szinten rendetlenség van, és aki teheti, az lop.

– Hányan vannak együtt magyarok?

– Hárman mentünk Beregszászból, de csak ketten kerültünk egy helyre egy beregszászi sráccal, illetve van velünk az Ungvári járásból egy fiú, Tiszaásványból. Június 26-án, csütörtökön hármunkat egy hónapi könyörgés után engedtek tíz napra haza. De vasárnap már telefonáltak, hogy menjünk vissza, mert megy az alakulatunk más helyre. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk, csak pénteken, ahogy az okmányon szerepel. Egyébként az ukránokat jobban elengedik, mint minket, jobban ki tudják magukat magyarázni.

– Mit tenne, ha ma szólítaná meg a községháza takarítónője?

– Akinek esze volt, az nem ment. Hiába mondták a községházán, hogy ez csak adatpontosítás, nem visznek sehova.

Az egyik kislányom most megy iskolába, a másik hároméves. Nem tudom, mit csináljak most. Azt mondják a faluban, hogy ne menjek vissza, de ott azzal fenyegettek, hogy az öttől tíz évig terjedő börtön, mert dezertálásnak számít. Lehet, hogy ott meg lelőnek. Melyik a jobb? Én csak a lányaimat, meg a feleségemet sajnálom, nem szeretnék nekik problémát okozni. Egyébként nem mennék vissza, mert ami ott van, az nem embernek való.

A két másik magyar fiú is visszamegy, úgy döntöttem, pénteken megyek velük én is. Bízom benne, hogy a Jóisten nem akarja, hogy meghaljak. Valaki azt is mondta, hogy pénzzel el lehet intézni, hogy ne kelljen visszamennem. Pontosabban az egyik embert, akit velünk együtt vittek el Beregszászból, már Rivnéből hazaengedték, állítólag itthon a családja elintézte. Nekünk banki hiteleink vannak, nincs annyi pénzünk.

Találkoztam később Király István beregszászi katonatársával is, aki szintén nem hivatásos katona, családos ember, egy gyermek édesapja. Elmondta, hogy ő sem önként jelentkezett katonának, hasonlóan járt, mint István. De ő nem adja a nevét az interjúhoz. Azt ígérte, szívesen nyilatkozik, ha egyszer végleg hazajöhet, írja Badó Zsolt a Kárpátalja hetilapban.

magyartudat.com

Powered by Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Top