Most itt vagy
Itt > Főoldal > Amikor Kun (Kohn) Béla el akarta adni a Szent Koronát egy müncheni ócskásnak

Amikor Kun (Kohn) Béla el akarta adni a Szent Koronát egy müncheni ócskásnak

A Magyarok Szent Koronája kalapács alatt. Kun Béla megállapodott egy müncheni ócskással a Szent Korona eladásáról. A Berlinben megjelenő Vossische Zeitung 1919. július 21-i számában Die Stefans Krone unter den Hammer címmel egy közlemény jelent meg, mely szerint egy müncheni ószeres hiteles okmánnyal bizonyítja, hogy a magyar Szent Korona elárverezéséről tárgyalt Kun Bélával.

Szent István “ereklye-koronája” – belefoglalva azt atyai örökség jogán a bírt királyság világi jelvényébe – az ország jelképévé lett. 1166-ban. (Györffy György: István király és műve. Bp. 1977. 360.) Az első ismert oklevél, amelyben a “Szent Korona” kifejezés előfordul. 1256-ból való. III. András király adománylevele nevezi először a koronát “Szent István koronájának”. Ezekben az évtizedekben a Szent Korona elnevezés általánossá válik, de már 1267-től a “Szent Korona iránti hűség” a magyar királyság iránti lojalitás kifejezésének formulája lett. A korona IV. Béla király uralkodása (1235-1270) óta sajátos jogi formában különült el a királyság intézményétől, és már nem a királyi hatalom uralmi jelképe volt, hanem a független Magyarországé. Zsigmond király 1401. évi elzáratása alatt a bárók nem a királyt, hanem a Szent Koronát tekintették az államhatalom megtestesítőjének, és maguk döntöttek a Szent Korona nevében, aminek jeleként Sigillum Sacre Corone Regni Hungarae köriratú pecséttel látták el okleveleiket. 1166-ban írta meg Ankhaialosz bizánci bölcselő Komnenosz császárt dicsőítő beszédét, melyben azt is kimondja, hogy a császár remélhetőleg hamarosan elfoglalja Magyarország fővárosát a koronázótemplommal és a magyar uralkodóknak ott őrzött királyi koronájával együtt.

III. Ince pápa levelében (1198), melyet a korona mindenkor őrzésével megbízott székesfehérvári préposthoz írt, a koronát a haza becsületének forrásaként említi:
“Róma 1198. december 21. (Godehardus) fehérvári prépostnak. Hozzánk felterjesztett kérelmedből ismeretessé vált apostolságunk előtt, hogy a fehérvári egyházhoz tartozik, és adományozásod alá esik egy bizonyos őrkanonokinak mondott tisztség, melynek gondjára és felügyeletére vannak bízva ennek az egyháznak a kegyszerei, kiváltságlevelei s a királyok koronája is, és te ezt a tisztséget alkalmas személyre kívánod ruházni, nehogy esetleg a kincstáros tapasztalatlansága, hűtlensége vagy hanyagsága miatt valami kár érje az egyházat, vagy valami sérelmet szenvedjen a haza becsülete, ami a koronából ered. (….) kelt Lateránban, 1198. december 21-én”. (A korona kilenc évszázada. Vál., szerk.: Katona Tamás. Bp., 1979. 13.)

Ilyen fennkölt előzmények után a vér meghűl bennünk ezeket a sorokat olvasva 1918-1919 eseményeiről: “A forradalmárok igyekeztek a Szent Koronát mint államfenntartó szimbólumot megsemmisíteni, és mint értéket a maguk számára megszerezni.” (Egyenlőség, 1938. június 2. 10. o.) Minderről részletesen, a szemtanú hitelességével számol be gróf Ambrózy Gyula koronaőr A magyar szent korona története (Bp. 1925) című könyvében. Mivel francia megszállástól lehetett tartani, Ambrózy 1918. november 3-án felkereste gróf Károlyi Mihályt, aki éppen végzetes belgrádi útjára készülődött. (Erről a történelmi Magyarország feldarabolását előkészítő tanácskozásról báró Hatvany Lajos is megemlékezik memoárjában: “Belgrádban Herceg Géza (a küldöttség egyik tagja) jókedvében kis, szerb nemzeti színű, olcsó karperecet vesz. Károlyi Mihály amikor délben ezt meglátja, maga is kér egyet, aztán csuklójára fűzi. Emlékszem, hogy amikor a memorandumot felolvasta a tábornoknak, a kis bolondos karperec megcsillant a mandzsettája alól. Délután a gróffal végigsétáltunk a ligetben. (…) A kilátás gyönyörű. Amott túl, a szigeten túl, ott még Magyarország van. Vajon holnap is az lesz?” (Hatvany Lajos: Egy hónap története. In: Esztendő. 1918. 148. o.)

Ambrózy azt javasolta, hogy a koronát el kell rejteni. Kérte tehát a miniszterelnöki kulcsot. Károlyi kitérő választ adott. Azt felelte, hogy egyelőre nem lát okot sürgős intézkedésre, Belgrádból visszatértekor még ráér erről tanácskozni. “Hazafias aggodalmam – folytatja Ambrózy – késztetett azon kérdésre, milyen eredményt vár belgrádi útjától? Válasza ez volt: »Azt hiszem, hogy ha a fait accomplit meg tudom előzni, az integritás megmarad.« Leszögezem tehát, hogy bár állítólag ezzel a hittel ment le Belgrádba, mégis ő volt az, aki az ország megszállása által a fait accomplit a nemzet ellen megteremtette.”Ambrózy nem érte be ennyivel, és elhatározta, hogy felkeresi a Nemzeti Tanácsot, s ezeknek hazafiasságára hivatkozva valamiképpen biztosítani tudja a korona biztonságát. Beszélt is Hock Jánossal és Kunfi Zsigmonddal. Ezek mindketten megígérték, hogy a koronának semmi bántódása nem lesz.

A koronaőrt ez sem elégítette ki. Így ír erről: “November 5-én felkerestem Lovászy Mártont (Károlyi Mihály helyettesét), előadtam aggályaimat. A korona elrejtését ő is fölöslegesnek találta.” Azonkívül nem akaródzott neki önállóan intézkedni. A döntést áthárította a visszaérkezendő Károlyi Mihályra. Gróf Károlyi november 9-én tért haza Belgrádból, magával hozván a francia tábornok történelmivé vált kérdését: Ilyen mélyre süllyedtek? (Hatvany megörökítette ezt a szégyenteljes momentumot is: “Maga a kormányelnök? – rivallt Károlyira a francia tábornok -, maga Károlyi? Álljon velem szembe. Hadd lássam.” (Hatvany Uo. 153. o.) A koronaőr aznap is, és másnap számtalan ízben próbált beszélni Károlyi Mihállyal, de annak más gondjai voltak, mint a korona kulcsai.

Harmadnap Ambrózy személyesen ment fel a miniszterelnökségre, és bejelentette magát: “November 11-én ismét felkerestem Károlyit, kire 11 órától kezdve vártam a miniszterelnökség előszobájában, ahol Lovászy Mártonnal találkozván, maga is bejelentett Károlyinál. Midőn azonban még három órával később is az előszobában várakozva talált, mentegetni kezdte a munkával túlterhelt Károlyit, hogy ne vegyem rossz néven a hosszú várakozást. Miután a Károlyinál ebédre hivatalos Pejachevich Márkustól megtudtam, hogy Károlyi már ebédelni ment, azt válaszoltam Lovászynak, hogy Károlyinak, úgy látszik, a koronánál is fontosabb, hogy a levese ki ne hűljön, de én ennek dacára is várni fogok, mire ő újra bejelentett.” Végre Károlyi elé került, aki végighallgatta, és azt válaszolta, hogy az ügyet még aznap a minisztertanács elé terjeszti, és másnap érdemleges választ fog adni. Ambrózy hazament, és várta a választ. De az nem érkezett meg. “November 13-án reggel – írja a könyvében -, mivel tudtam, hogy ott hált, a palotájában kerestem fel Károlyit. Portása igazolta jelenlétét, és be is jelentett, azonban egy fél órai várakozás után jelentették nekem, hogy a gróf időközben a palota kerti oldalán át eltávozott. Mielőtt a miniszterelnökségre mentem volna, előbb telefonon bejelentettem magamat. Ezt az üzenetemet Kossuth Lajos miniszteri titkár vette, és adta át Károlyinak, ki ennek dacára sem fogadott, mert eljöttemkor állítólag már nem volt a miniszterelnökségen.” Látni való tehát, hogy Károlyi bujkált előle, letagadtatta magát. Ambrózy elhatározta, hogy aggodalmait közjegyző útján, hivatalos tértivevény ellenében fogja Károlyi miniszterelnök elé terjeszteni:

“Különös tekintettel arra, hogy társam (gróf Széchenyi Béla koronaőr) Pesttől távol volt, a felelősség tehát kétszeresen terhelt, elmentem Charmant Oszkár közjegyzőhöz, és felkértem, legyen szíves hivatalos tanúsítvány ellenében Károlyi Mihályt felszólítani arra, hogy a korona biztonsága tekintetében nem tartja-e aggályaimat jogosultnak, és nem tartja-e szükségesnek a korona rendes helyéről való eltávolítását. Dr. Charmant (…) kijelentette, hogy ő Károlyival olyan magánösszeköttetésben áll, mely nézete szerint legyöngítené az ügy hivatalos színezetét, azért azt ajánlotta, forduljak dr. Hollicser Szigfridhez. Ez utóbbi megkeresésemre az ügyről azonnal jegyzőkönyvet vett fel. A közjegyzőtől november 15-én meg is jött az értesítés, hogy miután személyesen hasztalan igyekezett Károlyi Mihályhoz bejutni, a közlendőket ajánlott levélben küldötte el a miniszterelnöknek. Másnap, november 16-án kikiáltották a népköztársaságot. A parlamentben kimondták, hogy Magyarország nem királyság többé, s a magyar államfő e naptól kezdve gróf Károlyi Mihály.”

Két hét múlva választ kapott a koronaőr: “November 25-ról kelt, 5416 számú, Nagy aláírású átiratot, melyben arról értesít, hogy semmiféle intézkedésnek szükségét nem látja.” A koronaőrséget felvezényelték a Várba, hogy ott a testőrcsapatokba beolvasszák.

“E napok egyikén – írja Ambrózy a könyvében – egy K. R. nevű orvosnövendék keresett fel, aki, mint mondotta, annyira szívén viseli a korona sorsát, hogy a nyugtalanság kergette hozzám. Előmutatott egy röpiratot, amit valami Kardos (helyesen: dr. Földes A.) nevezetű adott ki, Mi történjék a magyar szent koronával? cím alatt. Ebben az író a legképtelenebb ízetlenségek után oda konkludált, hogy a koronát el kell pusztítani, hogy vele a királyság szimbóluma is örökre megsemmisüljön. Látogatóm arra is ajánlkozott, hogy ha a koronát biztosabb helyre kívánnám vinni, néhány társával szívesen segédkezik. Nagyon megköszöntem hazafias felajánlkozását, de mai napig sem tudom, vajon az illető tényleg a korona egy fanatikus rajongója volt-e, vagy pedig Károlyi Mihály egyik felbérelt alakja, aki csak tőrbe akart csalni. Pár nap múlva ugyanis újra megjelent, és még energikusabban ajánlotta fel szolgálatait. Jobb kezét beszélgetésünk egész ideje alatt kabátja zsebében tartotta, s így minden pillanatban el voltam rá készülve, hogy tőrt vagy revolvert ránt ki onnan. Egymás kölcsönös, gondos megfigyelésén kívül azonban nem történt semmi, távozott s azóta sem halottam róla.

Kun Béla első utcai demonstrációja és várba való felvonulása nyomán Bartha Albert hadügyminiszter lemondott állásáról. Ez kétségtelenné tette előttem azt, hogy ha Kun Bélának sikerült a hadügyminisztert az utca által egyszerűen lemondatni, ha majd eszébe jut, nem fog nehézségekbe ütközni a korona elpusztítása sem, főleg ha Károlyi vagy valamelyik csatlósa intézkedésére a csekély őrség is letiltatnék az ellenállástól.”

A Károlyi-kormány alatti utcai tüntetések egyre zajosabbak lettek, Ambrózy aggodalmai ehhez mérten súlyosbodtak. Elhatározta, hogy ismét beszél Károlyival. Gondolt arra is, hogy a koronának katolikus szempontból külön jelentősége is van, ő pedig protestáns lévén célszerű lesz tehát – társ híján – egy katolikus előkelőséget maga mellé venni. Csernoch hercegprímás nem volt Budapesten, így Ambrózy Apponyi Albertet kereste fel, aki el is vállalta a feladatot.

Kihallgatást kértek, és a köztársasági elnök január 15-én fogadta őket: “Előadtam, hogy a Kun Béla-féle erőszakoskodás és egyéb jelenségek, mint a dr. Földes-féle röpirat is, melyet átadtam neki, hadd gyönyörködjék politikájának gyümölcsében, nyugtalanítanak, s megkérdeztem, hajlandó-e a harmadik kulcs kiadására, mert a koronát saját felelősségemre el akarom rejteni. Károlyi ezt a kívánságomat politikai aggályokra hivatkozva megtagadta, felhozván, hogy a korona elvitelét, ha az kiszivárog, ellenforradalmi tettnek fogják tekinteni. Erre azt ajánlottam fel, hogy Vyx-et, a francia megszálló csapatok parancsnokát kérem meg arra, hogy a királyi vár őrizetét vállalja el, mert így a nemzetközi csapatok védelme alatt, a várban elhelyezett korona is nagyobb védelemben részesülne. Minthogy Károlyi ezt az ajánlatomat sem tartotta teljesíthetőnek, nem maradt más hátra, mint arra kérni, intézkedjék, hogy a megbízható csapatok valamelyike olyan utasítást kapjon, hogy az adandó esetben azonnal az őrség segítségére siessen. Károlyi megígérte, hogy sógorával, Festetich Sándorral, az új hadügyminiszterrel beszélni fog erről, de kért, hogy lépjünk magunk is érintkezésbe vele.

Távozáskor a kapuban találkoztunk Festetich Sándorral, kitől az iránt érdeklődtem, hogy vajon van-e olyan megbízható csapata, amelyre mindenképpen számítani lehet. Azt válaszolta, hogy addig, amíg ő a hadügyminiszter, egy vadászezred neki teljesen megbízható. Arra kértem tehát, hogy ezt az ezredet vagy annak megfelelő részét utasítsa, hogy szükség esetén elsősorban a korona védelmére siessen. »Hogyne, nagyon szívesen fogok intézkedni, de természetesen elsősorban a mi személyünket kell nekik megvédeni!« Ez volt az akkori hadügyminiszter, nem tudom, nem meggondolatlan-e, vagy megzavarodott válasza. Apponyi gróffal összenéztünk, és továbbmentünk. E szerint tehát a Károlyi-féle miniszterek személye előbbre való az 1000 éves magyar szent koronánál is? A hadügyminiszter ezen válaszát, nehogy feledésbe menjen, azonnal papírra vetettem.

Január 22-én, mivel érthető elképedésemre azt az értesítést kaptam, hogy a koronaőrség feloszlatása el lett rendelve, azonnal Berinkey miniszterelnökhöz mentem, és óvást emeltem ez ellen. Miután figyelmét felhívtam arra, hogy a koronaőrség feloszlatása folytán majd az ő nevéhez fűződne a korona esetleges elrablásának vagy elpusztításának gyászos emléke is, biztosított, hogy e tekintetben semmit sem fog elmulasztani, s leghatározottabban kijelentette, hogy módját fogja ejteni a korona további lelkiismeretes őrzésének.”

Pár nap múlva a koronaőrség parancsnokául Jeszenszky Imre főhadnagyot, Károlyi benső barátját nevezték ki, és Károlyi svábhegyi villájának őrizetével bízták meg.

Ugyanekkor közlés jelent meg a lapokban, hogy a korona őre az állásáról lemondott. Ambrózy gróf nem hagyta magát. Nyilatkozatot küldött a lapoknak, hogy esze ágában sincs lemondani, erre alkotmányos módot nem is lát, s ha tudta viselni a koronaőri állás díszét a múltban, fogja tudni viselni most a terheit is. “Meg vagyok győződve – fejezte be nyilatkozatát -, hogy a koronát megőrzi a nemzet saját múltja iránti tisztelete és jövőjébe vetett bizalma.” A cenzúra ezt az utolsó mondatot törölte, de a nyilatkozat sem ért semmit: egy úgynevezett néptörvény nemsokára eltörölte a koronaőri intézményt, s ugyanakkor újabb hír jelent meg a lapokban, hogy gróf Ambrózy Gyula leadta a miniszterelnökségen a páncélkamra kulcsait, és a koronát át is vitték az Országos Levéltárba, őrizetét pedig a belügyminiszterre bízták.

Ambrózy tudta, hogy ez nem igaz. A nála lévő kulcs nélkül a páncélkamrát csak robbantani lehetett volna. A hírt azonban nem cáfolta. Úgy gondolkodott ugyanis, hogy a korona biztonságának csak használ, hogy ha a kétes hírű forradalmi elemek az ereklyét az Országos Levéltárban hiszik.

Nem szabad említés nélkül hagyni azt a szerepet, amelyet a feloszlatott koronaőrség ebben az időben teljesített. Az Osztrák-Magyar Bank őrizte ekkor a tekintélyes színaranykészletet. Kovásznai Kovács Kálmán, a bankpalota parancsnoka, amikor a kommunisták megjelentek a pénztárakat és a páncélszekrényeket kifosztani, hősiesen ellenállt. Segítséget talált Faragó M. Miksa zsidó népbiztosban, aki hazafias érzésből melléje állt. Népbiztosi parancsszóval elkergették a harácsolókat, és a bank aranykincsének védelmére Kovács odahozatta a koronaőröket. Ezek remekül fegyelmezett és hazafias legényeknek bizonyultak. Több kísérlet történt az aranykészlet elrablására, de a koronaőrök helytállottak. Egyszer fegyveresen is szemközt állottak Cserny legényeivel. Órákon át kitartottak, mialatt Faragó népbiztosnak sikerült a román fronton tartózkodó vörös nagyságokkal érintkezésbe lépnie.”Mikor június 21-én – írja könyvében Ambrózy – a Magyar Bankban voltam pénzért, a széf kezelője és Róth aligazgató megsúgta, hogy most alkalmas az idő a korábban oda elrejtett kulcsok és okmányok elvitelére (…) Lesiettem a szobába, és elképzelhető boldogsággal vettem magamhoz a páncélszoba kulcsait (…), s azokat nagybátyámhoz báró Prónay Dezsőhöz, akinek meleg rokoni szeretetét a kommunizmus egész ideje alatt élveztem, Acsára vittem, hol a kulcsokat július 1-jén déli 12 órakor az ő segítségével el is ástam. Rajta kívül még a legközelebbi családtagjaink sem tudták, hová rejtettük, hogy szükség esetén meg is esküdhessenek, hogy nem tudják azok rejtekét.

 

  1. július 26. táján Patay Tibor jött le Budapestről, aki más újság híján a Berlinben megjelenő Vossische Zeitung július 21-i 199. számát hozta magával. Ebben Die Stefans Krone unter den Hammer címmel nagy megdöbbenésünkre egy közleményt találtunk, mely szerint egy müncheni ószeres hiteles okmánnyal bizonyítja, hogy a magyar Szent Korona elárverezéséről Kun Bélával tárgyalt, s megbízást is kapott arra, hogy a koronát 100 000 frankért eladhassa. Az összeg csekély volta eleinte kissé valószínűtlenné tette a dolgot, de később gondolkozván afelett, hogy félig-meddig tisztességes ember egy országtól lopott koronát nem vásárolhat meg anélkül, hogy nyilvánvaló orgazdaságot ne kövessen el, kezdett a hír elfogadhatónak látszani, annyival is inkább, mert a koronán lévő kövek a mai fogalmak szerint kevés értékűek, s így a korona legfeljebb mint nyersarany értékesíthető. Ha nem tévedek, az 1867. évi becslés szerint nyersarannyal együtt csupán 30 000 forintra lett értékelve.
    Ez az újsághír újra felzavarta nyugalmamat, tépelődni kezdtem, mitévő legyek?! Tétessek-e magasabb ajánlatot valaki által? E célra egy svájci unokaöcsém pár 100 000 frank kölcsönt biztosan adna.” Az újsághírtől Ambrózy úgy megdöbbent, hogy azonnal felutazott a fővárosban. Azt eszelte ki, hogy Romanelli ezredeshez fordul segítségért. De a Ritz szálló, ahol az olasz ezredes lakott, tele volt vörös detektívekkel, márpedig Ambrózy félszemű ember volt, s a fekete kötésről könnyen felismerték volna. Közvetítőt keresett, s ezt báró Feilitzsch Berthold volt szabolcsi főispánban és ennek fiában találta meg. Készséggel vállalták, hogy összehozzák Romanellivel. De az ezredes éppen nem volt található. Helyette Salem gróf, az olasz misszió egy másik tisztje hallgatta végig a kérést, és megígérte, hogy az olasz misszió mindent el fog követni a magyar Szent Korona érdekében. Ambrózy megnyugodva visszautazott Acsára.

 

Itt töltötte a kommün hátralévő idejét, és csak augusztus 10-én, már a román megszállás alatt jött fel megint Budapestre. Itt véletlenül mindjárt a koronaőrség egyik altisztjével találkozott, aki elmondotta, hogy a koronaőrség legénysége összebeszélt, s egyikük – bár titokban – mindig ott tartózkodott a Szent Koronával. A Szent Korona a helyén van! A boldog koronaőr megkönnyebbült szívvel utazott el idegességét kipihenni a Tátrába. Ott kapta a hírét annak, hogy Horthy Miklós fővezér a nemzeti hadsereg élén bevonult Budapestre. Erről így ír: “1919. nyara óta Tátralomnicon tartózkodtam, s ott ért a Horthy-hadsereg bevonulásának híre. November hó 15-én tehát útlevelet kértem Budapestre, amit azonban csak 1920. március hó 8-án kaptam meg a csehektől, sőt azt se Magyarországra, hanem csak Ausztriába való érvénnyel kiállítva. Március 12-én tehát Ausztrián át érkeztem Budapestre, ahol a Kormányzó úr Ôfőméltósága 14-én már kihallgatáson fogadott is. Tőle a már említett bizottság kiküldését és a király pecsétjének leszakítására való engedély megadását kérelmeztem.

A kért országos bizottság 1920. március hó 22-én alakult meg. Tagjai voltak: nagybányai Horthy Miklós kormányzó, Csernoch János hercegprímás, gróf Dessewffy Aurél országbíró, Rakovszky István, a nemzetgyűlés elnöke, Simonyi Semadam Sándor miniszterelnök, a nemzetgyűlés két tagja, kiknek neveire már nem emlékszem és én. A bizottság, miután mindent hiány nélkül és sértetlenül előtalált, az ereklyéről pontos jegyzőkönyvet vett fel, s miután mindent ismét visszahelyezett, a ládát újból lepecsételte. Az 1000 éves Szent Korona tehát Isten segedelmével sértetlenül élte át Magyarország két legborzalmasabb forradalmát is”- fejezi be könyvét gróf Ambrózy Gyula koronaőr.

BÁLINT ISTVÁN JÁNOS/Lévay Atilla

www.magyartudat.com

Powered by Facebook Comments

5 thoughts on “Amikor Kun (Kohn) Béla el akarta adni a Szent Koronát egy müncheni ócskásnak

  1. Képtelenség végig olvasni ezt a mesét, röviden:
    a magyar fasiszta nyilas vezér Szálasi lopta el a koronát,
    majd a náci németeknek akarta adni, de az amerikaiak megakadályozták.
    Kun Bélát, aki magyar kommunista volt,
    Sztálin kivégeztette.

    1. Kedves Uram, kérdéses mi nagyobb
      – müveletlenségének és “jólinformáltságának” foka
      – komcsi gyökerü megátalkodottsága?
      De ezt eldönteni nem az én tisztem, a két dolg egyébként sem zárja ki egymást…
      A Szent Koronát a Koroanörség tagjai menekítették és rejtették el Ausztriában, majd miután amerikai hadifogságba estek és kilétükre fény derült, a “derék jenkik” rájuk szabadítottak egy Magyarországon született de magyargyülölö volt vörös pribéket Himler Mártont.
      (https://hu.wikipedia.org/wiki/Himler_M%C3%A1rton )
      Az a gazfickó volt az aki azt tanácsolta feletteseinek “ideiglenesen” szállítsák az USA-ba a koronát, nehogy a magyar kormány visszaéljen az államiság szimbólumával.
      A félnótás Jimmy Carter elnök hálistennek hallgatott baptista egyházának tagjaira (erös magyar lobbi is van ott) és majd 40 év után elrendelte a törvénytelenül elrabolt államisági jelkép visszaszolgáltatását jogos tulajdonosának Magyarországnak.

      Szálasi SOHA nem kufárkodott azzal hogy a koronát felajánltta volna a németeknek, ezt ön legfennebb valamilyen pártkádereknek szóló agytágítós gyorstalpaló során hallhatta

  2. Aba!Történelmet ismerni kellen!!!Az esemény 1919!!!!!!!Szálasi 1944.Egyébként kitől lopta el????(MLEE.-n ezt tanították nembiztos,hogy igaz)
    Kun Bélaevtás Bécsbe végig járta a nyugati közármazásávetségeket/19 aug., szept./ és könyörgött Magyarországmegbüntetéséért.
    Egy LIBERÁLIS ELMEBETEG és egy BECSTELE BOLSEVIK(a származásáról és az egész vezetés származásáról) tönkretette az országot!!!HAZAÁRÚLÓK voltak,ha az a kifejezés,hogy haza jelentett számokra valamit??De,hogy nem ezt az országot azbiztos.

  3. Döntsék el, hogy kiről akarnak igazán hőzöngeni.
    A magyar fasizmusról, a magyar kommunizmusról,
    a magyar korona ürügyén tele sértődött helyesírási
    hibákkal. Ez milyen tudat ? 🙂
    Csak a portál politikai marhaságait duzzasztjuk itt.

Vélemény, hozzászólás?

Top