Bíber József a legnagyobb sárisápi bányaszerencsétlenséget is túlélte
Szörnyű bányász tragédia túlélőjeként, mára legendaként emlegetik Bíber Józsefet. Amikor a vájár felidézi a történteket, társai szénporos, egyben rémült arcát, még ennyi idő után is könnycsepp csordul szeméből.
Bíber József tekintélyt parancsoló, büszke testalkatát, hatalmas tenyerét elnézve nem is fér semmi kétség hozzá: bányászhoz van szerencsénk. Találkozásunkkor az első szűkszavú mondatokat végtelen nosztalgikus percek követték.
– Látom a kert tele van szőlőlugasokkal. Ki műveli őket?
– Unokám. Egy házban élünk, ő a felső, én pedig az alsó szinten. Nem kell lépcsőznöm legalább. Nyolcvannégy felé közeledve már az is nagy szó, hogy hetente három nap kivételével magamra főzök. Nem olyan bonyolult, manapság a boltok tele vannak félkész termékekkel.
– Egyedül nem üresebb ez a szint?
– Majd’ ötven éves házas voltam, amikor hosszan tartó betegség után elhunyt a felségem. Azóta volt a fenti utcában egy barátnőm, de tavaly ő is elment.
– Milyen dátumok hagytak mély nyomot?
– 1904. február 29- re, édesapám születésének napjára és … – csuklik el Bíber József hangja.
– Ő is bányász ember volt. Hogyan emlékszik vissza a kapcsolatukra?
– A X-es aknára járt dolgozni. Amellett, hogy vájárként dolgozott, volt egy hatalmas területünk, amit művelt. Annak ellenére, hogy nehezen lehetett kihozni a sodrából egyszer megütött. Aratás volt a földünkön, éppen szénaboglyát raktunk. Hiába mondta el, hogy mit hogyan csináljak, a rendetlenségem ára egy füles volt.
– Úgy hiszem 1947. január 20 is egy emlékezetes nap…
– Bizony. Nem feltétlenül akartam bányász lenni, csak ezzel a munkával tudtam egy kis „zsebpénzt” szerezni. Bognárinasként dolgoztam az iskola után. Mesteremet kértem, hogy a tél beállta előtt engedjen le a bányába dolgozni. Aznap – a szerencsétlenség napján – délelőttös lettem volna. Mivel egész éjjel mulattam a barátokkal, inkább délután mentem dolgozni.
– Hatvannégy évvel ezelőtt önre mosolygott a szerencse…
– Igen. A délutáni műszakban harminchárom ember fulladt meg öngyulladás okozta füstben, ami az V. lejtaknában keletkezett. Mivel a műszak jelentős része, közel száz ember dolgozott ott, a szellőztető csövekben megfordították a levegő áramoltatásának irányát. Abban az időpontban, az ereszke fölött voltam csatlós. Az orrom jelezte és a karbidlámpa fényében láttam is az egyre csak terjedő füstöt. Először a felső szinten dolgozókat figyelmeztettük, végül a fejtésre mentünk. A telített csillék mellett haladtunk. Velem egykorúak, 17 évesen halottak hevertek a földön. Elájultam, többre nem emlékszem. Két óra telhetett el, amikor a külszínre vittek a mentők. Amikor hazaértem, az utcán jött velem szemben édesapám. Elém sietett, hallotta mit történt.
– Hogyan fogadta?
– Mondata azóta is cseng a fülemben: Tudtam, hogy túlélted!
– Milyen védőfelszerelésük volt akkor a bányászoknak?
– Nem volt kobakunk, fekete simléderes sapkában dolgoztunk. Nem volt gázálarcunk, ezért kellett az ominózus napon kulacsom vizébe mártani ingujjamat és azzal fedni az arcomat. Így nem lélegeztem be a sűrű füstöt…annyira.
– Volt-e ennek valami következménye?
– Másnap mentem orvoshoz, kivizsgálásra. Nem volt kérdéses, a tüdőm volt veszélyben. A doktor azt mondta legyek sokat friss levegőn és igyak gyakran tejet. Nagyon nehezen tisztult a tüdőm.
– Köztudott a bányászok kemény emberek. A szörnyű emlék mennyi idő után kezdett halványulni?
– Pár nappal később újra lemerészkedtem a föld alá. Kellett a pénz. Összesen 39 évet és 124 napot dolgoztam lent. November 17-én vonultam be katonának, három évvel később szereltem le. Majd 1980.január elsején mentem nyugdíjba.
– Lehetett-e a akkor a történtekért felelősségre vonni valakit?
– Kihallgattak minket is. A tárgyaláson elhangzott, hogy az aknász – nyugodjon békében – Honti Józsi bácsi miért nem küldött ki minket rögtön. Akkor, amikor már éreztük a füstöt. A kérdést válasz nem követte, mert az aknász is életét vesztette akkor, odalent. Bűnöst így nem neveztek meg.
– Tavaly, Annavölgyön, idén Sárisápon állítottak emléket a tragédiában elhunytak számára…
– Annavölgyön Bánhidi József polgármester szervezésében emlékeztek. Ketten bányász egyenruhában, zászlóval a kezükben, vezették fel az emléktérre a 33 bőrkobakos, égő fáklyát tartó kisdiákot. Amikor felsorolták a tragédia áldozatainak adatait, mindig egy kisdiák lépett a térre, és elhelyezte a bilétáját. Az égő fáklyák jelezték, a bányában elkezdődött a munka. Rajtam kívül még egy túlélő emlékirataiból olvastak fel részleteket. Pender Ferenc a másik szerencsés, aki aznap más műszakban dolgozott. Egyszer csak az összes fáklya elaludt, néma csend lett a téren, és a sötétben tíz koppantás jelezte a tragédia bekövetkeztét.
Lejegyezte: Wágner Zs.
kemma.hu/magyartudat.com