A Don-kanyar áldozatai- Uriv, 1943. január 12-27.

Az urivi hídfőben ez a hétfői reggel sem különbözött az előző napokétól. A rettenetes orosz tél sem: napok óta mínusz harminc, harmincöt fokos, alig véget érő, hosszú éjszakák állandó erődítési munkálati, az őrszolgálat, a vállalkozások fáradalmai őrölték az alultáplált, hiányosan felszerelt honvédek erejét, hogy hajnaltájt a kimerültségtől félájultan gyűjtsenek némi erőt a további megpróbáltatásokhoz. Kilenc óra negyvenöt perckor az oroszok felől felmorajlott a táj. Pillanatokkal később a becsapódó lövedékek nyomán freccsent a hó, a föld, gerenda, a vér. A mind erősebb robajnak nem akart vége szakadni. Az első világháborút megjárt, tapasztalt magyar tisztek számára nem volt újdonság a pergőtűz, a tüzérségi előkészítés. Az sem, ami a fedezékükben rejtőző, és ott a pergőtüzet többnyire túlélő katonákra várt: a szemből meginduló gyalogság vég nélküli rohama, és az sem, hogy a támadó gyalogság feltehetően nyomasztó túlerőben lesz. Ennek a tudásnak a birtokában vihették harcba a rájuk bízott katonákat, akik maguk sem számítottak zöldfülű újoncnak. Az első vonalban bevethető katonák vagy a nagy háború alatt, vagy utána születtek, kiképzésük a trianoni korlátozások és az ország szegénysége miatt hiányos volt, de itt, a keleti fronton legalább már hat hónapot töltöttek, győztes koalíciós haderő győztes ütközeteket megvívott tagjaként. A Dont 1942. július 7-én érte el az első magyar alakulat. Az, hogy ebben a hadjáratban vereség érheti őket, ekkor valószínűleg meg sem fordult a fejükben.
Egy évvel korábban, 1941 nyarán a fellobogózott vonatokon lelkesen a harctérre induló magyar honvédek rövid, diadalmas hadjáratban hittek. Néhány hónap múltán, 1942 tavaszán a legfelsőbb vezetés tudta, az egyszerű katonák sejtették, hogy a villámháború Moszkva alatt csődöt mondott, és a frontra induló magyar királyi 2. honvéd hadseregre veszteséges hadiút vár. Abban mindenki bízott, hogy ez, a megszokott hadrendtől eltérő, a hadseregnek nevezett magasabbegységek addigi létszámánál lényegesen kevesebb erőt képviselő, nehéz fegyverzettel, harckocsikkal, repülőkkel alig rendelkező hadsereg könnyített feladatokat kap „valahol Oroszországban”, miközben a német hadsereg győztesen fejezi be a háborút. Hónapokig ez volt a látszat. 1942 nyarán a Weichs vezérezredes vezette B hadseregcsoport, benne a 2. magyar hadsereg, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt, Voronyezstől délre kijutott a Don folyóhoz, és ott védelemre rendezkedett be. Ennek a hadiútnak a végső szakasza azonban vérben ázott: a magyar és német csapatok minden hősiessége és vesztesége. dacára az oroszok két hídfőállást megtartottak a Don innenső partján: az urivit és a scsucsjeit (ahonnan majd a januári szovjet ellentámadás megindul).
A harcok során bebizonyosodott az, hogy a nehéz KV és három hídfőállást megtartottak a közepes T-34 típusú szovjet harckocsikkal szemben hatástalanok a magyar páncéltörő ágyúk. A keleti front döntő eseményei ettől a frontszakasztól több száz kilométerre délre eső, Volga menti Sztálingrádnál zajlottak le. 1942 koraőszén a német hadsereg erőteljes támadásainak eredményeképpen közelinek látszott a győzelem, a visszavágás a Tél tábornok segítségének tulajdonított moszkvai vereségért.

Magyarország politikai és katonai vezetése a gyors német győzelemben már nem hitt, de a katasztrófális vereségtől még nem tartott. Talán ezért sem ment el a végsőkig, hogy kicsikarja a németektől a 2. hadsereg kellő mértékű felfegyverzését, és a katonák magyar normák szerinti élelmezését. A németek Sztálingrádot részesítették előnyben, eleinte a győzelem reményében, késő ősztől azonban a szovjet ellenállás, majd ellentámadás által előállt kényszerhelyzet következtében.
A 2. magyar hadsereg a német B hadseregcsoport alárendeltségében harcolt, ami adódott a háború jellegéből, és nem volt újdonság: a magyar katonák, hadvezérek az I. világháborúban sem önálló magyar hadműveleteket folytattak. Önmagában nem az oroszok létszámbeli túlerejétől tartottak a katonák: apáik az első világháború ütközeteit mindegyre nyomasztóbb túlerő ellenében vívták, ennek ellenére a keleti fronton és a Doberdón végeredményben sikerrel. Addig, amíg a szovjet hadvezetés is Sztálingrádra korlátozta figyelmét, és északon csak a frontvonal tartására szorítkozott, azaz sem katonában, sem fegyverzetben, sem felszerelésben nem teremtett fölényt, a magyar honvéd valóban helytállt: helyi összecsapásokban, kisebb-nagyobb vállalkozásokban, fogolyszerzésben egyenrangú volt az oroszokkal, és e téren kiállta az összehasonlítást a németekkel is. De csak addig vehette fel eséllyel a harcot, amíg egyrészt a hadjárat fő terhét viselő német hadsereg rendelkezett a győzelemhez szükséges élőerővel és technikával, másrészt amíg az oroszok nem döntöttek a támadásról, és nem készültek fel rá. De 1942 november végén hozzákezdtek az urivi hídfőre alapozott támadás előkészületeihez.

A magyar oldalon a nagyszabású támadás elhárítására, a védőállások tartós, az első világháborúban magától értetődő megtartására a nehézfegyverzeten kívül további két feltétel hiányzott: a mélységben tagolt védelmi rendszer, valamint az ellenlökések végrehajtásához elegendő, gyorsan bevethető tartalék. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg védelemre kijelölt frontszakasza nem állott arányban tényleges teljesítőképességével. Mintegy 200 kilométerre jutott mintegy 200 000 katona, ami még akkor is kevés, ha a mélységében tagolt védelem élőerő igényét nem számítjuk. Az 1942 nyarán sikerrel folytatott támadó hadművelet után a magyar csapatok nem létesítettek ilyen védelmi rendszert. Sőt, a csapatok egy része még az egyetlen védőállását is a lehetségesnél kevésbé építette ki. Abban légkörben, amikor szinte mindenki a hadsereg kiválását, a saját hazautazását várta, ez később is elmaradt. A tél beálltával pedig a fagyott talaj állt ellent a komolyabb erődítési munkálatoknak. Azokban a katonákban, akik gyengébb állásokban tartózkodtak, állandósult a félelemérzet a közelgő szovjet támadástól.

A védelemre kijelölt térség és a létszám fordított aránya azt is jelentette, hogy a 2. hadsereg nem tudott gondoskodni megfelelő tartalékról. A sztálingrádi harcok miatt a németek sem. Ők Voronyezs térségében csak 1943 január elején képeztek nagyobb tartalékot: Cramer vezérőrnagy csoportját. Ez azonban legfeljebb hadsereg méretű hadművelet tartalékának a feladatára volt elegendő. De mert a Voronyezstől Sztálingrádig terjedő, több Magyarországnyi térség egyetlen tartaléka volt, bevetésére nem a térség védelemért felelő parancsnoka, Jány vezérezredes, még csak nem is közvetlen felettese, Weichs vezérezredes adhatott parancsot, hanem csak maga Hitler. Erről azonban a 2. magyar hadsereg parancsnoka nem tudott. (A helyzet ismeretében sem tehetett volna semmit!)

A hátországból kiérkező váltás, a januárban már leváltott, elindított katonák visszafordítása a hadművelet kezdetének hírére, a válságos napokban ezeknek a fegyvertelen katonáknak a tömege demoralizálólag hatott, és a hátrálás szakaszában egyik oka volt a haderő felbomlásának.

NINCS HÁTRA, CSAK ELŐRE VAN

Az orosz tél nehezen elviselhető viszonyai eleve azt jelentették, hogy az első, vagyis az egyetlen védőállás feladása esetén azok a visszavonuló katonák, akik egyáltalán túlélték az időjárás viszontagságait, nem tudták magukat újabb fedezékek, vagy csupán egyszerű lövészteknők kiásásával védeni. Csak ebben az összefüggésben volt értelme ragaszkodni Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek a kormányzóra hivatkozó december 27-i utasításához, amit megküldött a 2. hadsereg parancsnokának, és amelynek lényege: „Nincs hátra, csak előre van.”

A szemben készülődő szovjet hadvezetés részletes, és lényegében pontos ismeretekkel rendelkezett. A 40. hadsereg parancsnoka, Moszkalenko vezérőrnagy, akitől a Voronyezs térségében indítandó támadás gondolata eredt, emlékiratában beszámolt arról, hogy felderítették a magyar hadosztályok szervezeti rendjét, létszámát, a magasabb parancsnokok nevét, a lövegek és aknavetők tüzelőállásait, zászlóalj szintig terjedően a parancsnoki harcálláspontok helyét. A Főhadiszállás képviselője, Sztálin helyettese, Zsukov hadseregtábornok 1942 november végén személyesen ment ki az urivi (ahogyan ők nevezték: a sztorozsevojei) hídfőbe, és annak teljes peremvonalát végig bejárta. Aprólékosan szemrevételezte a magyar állásokat, géppuskafészkeket, erődöket, mindvégig 80-150 méternyi közelségben. A hídfőállást védő 25. gárda lövészhadosztály parancsnoka, Safarenko vezérőrnagy, még ennél is részletesebb ismeretekkel rendelkezett: tájékoztatta Zsukovot a magyar honvédek pihenőhelyéről, az őrszemek helyéről, a váltások módjáról. Zsukov végignézte, hogyan történik egy ilyen őrségváltás, és a terepszemle tapasztalatai alapján állt a támadás terve mellé.

Moszkalenko vezérőrnagy megmutatta Zsukovnak az Urivval szemközti magaslatot, az Orehovaja ligetet, ami a német- magyar frontnyelven Jaryw Riegelnek nevezett második védővonalban feküdt. Zsukov és Moszkalenko már ezen a terepszemlén eldöntötték, hogy ezt a magaslatot kell majd elsőként elfoglalni, és így részekre szakítani az urivi hídfőt védő csapatokat.

Karácsony előtt megérkezett Vaszilevszkij vezérezredes, a vezérkar főnöke, akit elkísért Golikov altábornagy, a támadásra készülődő Voronyezsi Front parancsnoka. Vaszilevszkij, akinek Zsukov feltehetően már felhívta a figyelmét az első célpontra, különös figyelemmel szemlélte az Orehovaja ligetet. Ő is egyetértett Moszkalenko elhatározásával. Vaszilevszkij egyébként a Voronyezsi Frontnál tartózkodott mindkét hadművelet végrehajtása alatt. (Zsukovot a hadművelet kezdetekor a Szovjetunió marsalljává nevezték ki, Vaszilevszkijt hadseregtábornokká léptették elő, majd egy hónappal később ő is a Szovjetunió marsallja lett.)

A 429. német gránátos ezred által védett Jaryw Riegel nem készült el teljesen a szovjet támadás kezdetéig, és nem kerültek ide a németektől igényelt páncéltörő lövegek sem. Január 13-án délelőtt, a délebbre védő 35. gyalogezred parancsnoka, Vécsey Béla alezredes gyanús mozgást észlelt a Jaryw Riegelen. Kiküldte felderítésre Bondor Vilmos hadnagyot, aki hamarosan megállapította: sítalpakon mozgó szovjet kötelékek közelednek, hogy átkarolják a 35. gyalogezred gyevicai állásait. Sikerült is elvágniuk az egyetlen kifelé vezető utat. Este Vécsey alezredes vezetésével az ezred harcban tört ki a bekerítésből.

Jány Gusztáv vezérezredes rendszeresen látogatta csapatait és kiment a peremvonalig. Ő is kúszva közelítette meg az ellenfél állásait ugyancsak 70-80 méterre, mint Zsukov. De nem volt olyan szerencsés: 1942. augusztus 25-én gránát becsapódás következtében három szilánk is érte bal könyökén. Jány vezérezredes 1943. első napjaiban bizonyosra vette a szovjet támadást. és a főcsapást az urivi hídfőből várta.

Hitler a 2. magyar hadsereg déli szomszédjára, az olasz Alpini—hadtestre mérendő szovjet csapást látott indokoltnak. Véleményének ismeretében Weichs vezérezredes is elbizonytalanodott, és Hitler feltevését kezdte osztani. Ugyanígy foglalt állást a magyar hadsereg vezérkari főnöke, vitéz Kovács Gyula vezérőrnagy is.

A hadműveleti osztály tisztje, Lajtos Árpád vezérkari százados január 5-i elemzésében, annak ellenére, hogy a szovjet hadvezetés minden lehetséges módon álcázta a készülődést, a későbbi események által beigazolt módon valószínűsítette a szovjet támadás közelebbi és távolabbi céljait. Ilymódon Jány vezérezredes álláspontját támasztotta alá. Lajtos százados még január 11-én is berepült a szovjet csapatok körletei fölé, de csak az urivi hídfőt teljesen elfedő mesterséges köd- és füstfüggönyt érzékelte, konkrét csapatmozgást nem látott. Az álcázás ténye azonban nyilvánvalóvá tette a szándékot, amit a felderítők megfigyelései, a hadifoglyok vallomásai hetek óta nyilvánvalóvá tettek: erőösszpontosítás folyik, ami a közelgő támadás biztos előjele.

GŐZHENGER SZTÁLINGRÁDTÓL VORONYEZSIG

A keleti front sorsdöntő eseményei is erre utaltak. 1942. december végére összeomlott a németek déli arcvonala. Végérvényesen felhagytak a Sztálingrád felmentéséért indított támadással, megkezdték kaukázusi csapataik kivonását. Paulus tábornok magára maradt serege mind reménytelenebb harcát vívta. Január 10-én kezdték meg a szovjet csapatok a sztálingrádi katlan felszámolását, a marinovkai kiszögellés levágását. Ezt követően, január 13-ától támadták a legnagyobb repülőteret, Pitomnikot, hogy felszámolják a 6. hadsereget ellátó légihídat. A Vörös Hadsereg mind jelentősebb fölénybe került élőerőben és technikában. A sztálingrádi harcok utolsó heteiben maradt bőven ereje arra, hogy a várostól északra is megbontsa a német arcvonalat. Ezzel szemben a németek minden erőfeszítése is legfeljebb a Donyec folyó mögötti új frontvonal kialakítására volt elegendő.

A 2. hadsereg tisztjei is kaptak híreket a sztálingrádi harcokról a szövetséges német tisztektől. A közeledő tragédiáról sem a német, sem a magyar közvélemény, sem a tisztikar nem tudott, de Paulus tábornok 6. hadseregének nehéz helyzete nem maradt titok. A Sztálingrádtól északra, Uriv térségében tervezett szovjet offenzíva előkészületeiről a felderítés megbízható adatokat szállított, amelyek bizonyossá tették, hogy most a magyar királyi 2. honvéd hadsereg kerül sorra.

1942 vége leharcolt állapotban találta Don menti csapatainkat. Teljesen elhasználódott a ruházat, a felszerelés, a kézifegyverzet. A szállítási nehézségek miatt sem lehetett azokat pótolni, de mind nehezebbé vált az élelmezés is. December végén olykor már katasztrofális mértékig legyengültek a katonák, sőt tisztek is. Indokolt volt a frontcsapatok felváltása, de ez lassú ütemben történt, miközben felderítőink rendre jelentették, hogy az idősebb korosztályú orosz katonák helyére harcra kész, harcra vágyó, erős fiatalok érkeztek. Mind több harci technikát halmoztak fel, és valójában ez alapozta meg a döntő fölényt: a harckocsikat tekintve 2,5:1, a tüzérségre nézve 10:1 arányt. A 2. magyar hadsereg nehézfegyverzetben egyértelmű, és nem csökkenthető mennyiségi és minőségi hátrányt szenvedett. A magyar hadiipar ezt a nagyságrendet eleve nem vállalhatta fel, a németek viszont saját sztálingrádi veszteségeik okán akkor sem teremthették elő a 2. magyar hadseregnek szükséges nehéz technikát, ha az urivi szovjet támadás időpontjában és méreteiben bizonyosak lettek volna.

A SZOVJET TÁMADÁS ELSŐ NAPJA

Amikor rájuk zúdult a pergőtűz, csapataink – részben a felváltásukra érkező fegyvertelen saját katonákkal keveredve – az orosz tél viszonyai között elégtelen felszerelésben, a támadás elhárítására szükséges nehéz fegyverzet nélkül néztek szembe az ellenséggel. Az eredményt Moszkalenko vezérőrnagy örökítette meg, aki közvetlenül a peremvonal áttörése után megszemlélte a tüzérségi előkészítés következményeit. 50 darab 120 milliméteres aknavetőjük összpontosított tüze elsöpörte a drótakadályokat, teljesen felrobbantotta az aknamezőket a lövészárkok előtt, lerombolta a futóárkok födelét, és szinte kisöpörte belőlük védőiket. A tüzérségi előkészítés eredményeképpen minden romokban hevert: föld-fa erődök, fedezékek, lövész- és közlekedőárkok, aknavető- és tüzérségi állások. Megbénultak a magyar és német csapatok vezetési pontjai, ezért tüzérségük csak vaktában lőtt, tűzvezetés már nem volt. Január 13-én reggel az orosz lövészek felegyenesedve mehettek rohamra.

A Golikov altábornagy parancsnoksága alatt készülődő Voronyezsi Front egy közeli, és egy, a mélységbe tervezett kettős átkarolással igyekezett megsemmisíteni Weichs vezérezredes B hadseregcsoportját, elsőként a 2. magyar hadseregre mért csapással. A Don német oldalán fenntartott két hídfőből indított hadművelet, és a találkozó irányokból indított támadások célja Osztrogozsszk és Rosszos térségében a katlan bezárása a német, magyar és olasz csapatok mögött. A délebbi, scsucsjei hídfőből indított rohamok lekötötték a szemközti erőket, magukra kívánták vonni a tartalékot képező Cramer-hadtestet, és az északi urivi hídfőből támadó erőkkel együtt be akarták keríteni a Scsucsje és Korotojak térségében harcoló magyar csapatokat. A főcsapást az északi, uriv-sztorozsevojei hídfőből tervezték. A délnyugati irányban előrenyomuló szovjet csapatoknak Rosszoson át kellett elérniük Alexejevkát, és ott bezárni a katlant a Scsucsje felől érkezőkkel. Balszárnyuknak Osztrogozsszk felé kanyarodva egy kisebb gyűrűt is létre kellett hozniuk a szintén Scsucsje felől támadók jobb szárnyával közösen. A szovjet terv tehát egy nagy, ezen belül két kisebb katlan kialakítására irányult.

A támadáshoz szükséges erőfölényt a szovjet hadvezetés biztosította, különösképpen a nehézfegyverzet terén. Tüzérségük Urivnál 10:1, Scsucsjénél 7:1 arányú, harckocsikban és repülőkben pedig abszolút fölényben volt. Az élőerők 3,5 : 1 aránya azonos értékű fegyverzet mellett is elegendő lett volna a sikeres támadáshoz. A mínusz 25-30 fokos kemény telet a jobb felszereléssel rendelkező szovjet csapatok tudták könnyebben elviselni. A gyalogságot ellátták sítalpakkal, a géppuskák, aknavetők és a katonák szállítására százszámra halmozták fel a szánokat, a hó eltakarításához szükséges szerszámokat. A teherautókhoz két készlet hóláncot biztosítottak.

Az Osztrogozsszk-rosszosi elnevezésű hadművelet megkezdésére kitűzött időpont 1943. január 14. volt. Sztálin direktívája azonban arra kötelezte a frontparancsnokot, hogy két nappal a támadás megkezdése előtt hajtson végre harcfelderítést, hogy pontosan megállapítsák az ellenség peremvonalát, illetve védelmének tényleges mélységét abból a célból, hogy a tüzérek, közöttük külön hangsúlyozva a sorozatvetőket, valós célokra tüzeljenek. A direktíva értelmében január 12-én harcfelderítést határoztak el. Moszkalenko vezérőrnagy, a 40. hadsereg parancsnoka azonban bizonyos volt abban, hogy jól ismerik a 2. magyar hadsereg védelmi rendszerét, ezt az óvatoskodást fölöslegesnek tartotta. Bízott abban, hogy az urivi hídfőből indított erőszakos felderítést támadássá lehet kiszélesíteni, ezért már 12-én készenlétbe helyezte a támadásra kijelölt főerőket első lépcsőjét.

A január 12-én induló támadás első napján a 2. hadsereg katonái tőlük telhetően, helyenként hősies önfeláldozással harcoltak. Olykor helyi ellenlökésekre is vállalkoztak, foglyokat is ejtettek. Bátor helytállásukat mind a német, mind az orosz egykorú jelentések elismerik. Azt mégsem tudták megakadályozni, hogy a szovjet csapatok 6-10 km mélységben behatoljanak állásaik közé.

Jány Gusztáv vezérezredes január 13-án reggel saját, csekély erőivel ellentámadást intézett Uriv irányába. A honvédek eleinte tért nyertek, de a tömegesen bevetett orosz harckocsik ellen nem volt eszközük, így ha tehették, visszavonultak. A támadásban résztvevő német páncéloscsoport csaknem teljesen megsemmisült, parancsnoka és törzse fogságba esett. Egyikük vallomását részletesen ismerteti Moszkalenko vezérőrnagy emlékirata. E német tiszt úgy tudta, hogy a támadásuk első kísérlet volt, és célja az eredeti helyzet visszaállítása volt az urivi hídfőben. Ezt az információt Moszkalenko akkor úgy értékelte, hogy ellenfeleinek fogalmuk sem volt a szovjet támadás valóságos méreteiről.

Jány vezérezredes szükségesnek látta a Cramer-csoport zömének bevetését, de ezt egyelőre nem látta indokoltnak Weichs vezérezredes, mert még nem tudta eldönteni, hogy Urivból elterelő támadás indult-e, avagy ez a főcsapás helye. Ha ezt sem Weichs, sem Jány nem tudta is, január 12-én még csak korlátozott erők folytattak harcfelderítést. Ez azonban, Moszkalenko altábornagy reményeinek megfelelően az eredeti célkitűzést meghaladó eredménnyel zárult. Ezért Golikov altábornagy hozzájárult ahhoz, hogy a főcsapást már január 13-án indítsák meg a már megrendült IV. hadtest ellen.

Marossy Endre

magyartudat.com

Powered by Facebook Comments

1 thought on “A Don-kanyar áldozatai- Uriv, 1943. január 12-27.

  1. Elavult fegyverek, kiképzetlen állomány, hiányos ruházat.Német barát tisztek ugratták a büdös bakát.A szovjet felderítés mindent tudott, nem véletlen, hogy a magyar frontszakaszt verték szét először. Ki sem kellett volna menni.Nem tanultak tanult vezetőink az I-világháború okozta sebekből.Két drága nagybátyám túlélte a nagy futást sokat meséltek a háborúról.Egyébként a katonának menni kellett akár tábornok volt akár baka. A magyar főbűnös Horthy volt a túlélő kisemberek szemében! A fiatalabb nagybátyám vitézi címet kapott, de ha meghallotta a kormányos nevét emlegetni bizony nem mondott szépeket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra, illetve profilinformációk tárolására alkalmas - informatikai jelsorozat, melyet a szolgáltatók a látogatók számítógépére helyeznek el. Fontos tudni, hogy az ilyen jelsorozat önmagában semmilyen módon nem képes a látogatót azonosítani, csak a látogató gépének felismerésére alkalmas. Név, e-mail cím vagy bármilyen más személyes információ megadása nem szükséges, hiszen az ilyen megoldások alkalmazásakor a látogatótól a szolgáltató nem is kér adatot, az adatcsere voltaképpen gépek között történik meg. Az internet világában a személyhez kötődő információkat, a testreszabott kiszolgálást csak akkor lehet biztosítani, ha a szolgáltatók egyedileg azonosítani tudják ügyfeleik szokásait, igényeit. Az anonim azonosítók személyes adatbázissal nem kerülnek összekapcsolásra. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás