Most itt vagy
Itt > Főoldal > 1945- ös szegénylegények- A Petőfi brigád a Délvidéken

1945- ös szegénylegények- A Petőfi brigád a Délvidéken

Mert drága balek magyarjaink, ezek a nyomorultul bátor hősök – ezek a golyófogó, ágyútöltelék, mártír „önkéntesek” – csak a brigád vagy a tömegsír között választhattak

Az 1944-es esztendő októberében a magyar államhatalom kivonul az alig három és fél évvel korábban, 1941 húsvétján visszakapott Délvidékről.
A nyomukban bevonuló „felszabadítók”, a szerb partizánosztagok mindenekelőtt módszeresen megtizedelik a magyar lakosságot.

December végén pedig fölállítják a magyarokból verbuvált Petőfi brigádot, amely 1945 tavaszára gyakorlatilag megsemmisül.

A hivatalos titóista párttörténet, az 1963-ban kiadott A Jugoszláv Kommunista Szövetség rövid története szerint „miközben a Vörös Hadsereg és a nyugati szövetséges hadseregek szűkítették a gyűrűt Németország körül, a jugoszláv hadsereg befejezte előkészületeit az ország teljes felszabadítására.
Tito marsall 1945 februárjában Belgrádban találkozott Tolbuhin marsallal és Alexander tábornaggyal, a szövetséges frontszakaszok parancsnokaival.
A jugoszláv hadsereg vezérkara Tito marsall főparancsnok elképzelései alapján kidolgozta a támadás tervét.
Az offenzívát a 4. hadsereg indította meg március 20-án. Eközben Szlavóniában, a Szerémségben és Boszniában is támadásba lendültek a jugoszláv hadsereg alakulatai. A megérdemelt büntetéstől rettegő németek és usztasák mindenhol elkeseredett ellenállást tanúsítottak.”

Közben a magyarlakta vidékeken, alig néhány héttel a mészárlások után, a megmaradottak dermedten várják az elkövetkezendőket.
Szinte mindenki biztos abban, hogy egy emberöltőn belül írmagja sem marad a magyarságnak a Délvidéken, hiszen a tömeggyilkosságok után csak a teljes kitelepítés, a szülőföldről történő azonnali kiűzetés következhet – ne éljen egyetlen magyar sem a Bácskában és a Bánságban.
Ám váratlanul olyan hírek terjednek el, hogy jelentkezni lehet a jugoszláv partizánosztagokba.
Magyaroknak.
Ez az ár.
Az élet, a megmaradás, a szülőföld megtartásának ára.
Jugoszláviában 1968-ban jelent meg Baki Ferenc és Vébel Lajos A Petőfi brigád című könyve.
Eszerint a közép-bácskai Bácstopolyáról 1944. november 28-án indult útnak három zászlóaljnyi magyar északnyugat felé, hogy a dél-baranyai és szlavóniai harcokban részt vegyen. Topolya központjában, a Bácskossuthfalva (Moravica) felé vezető út elágazásánál ezt az eseményt emléktábla is hirdeti az utókornak.
A legújabb kutatások kiderítették ugyan: ez az alakulat még nem a Petőfi brigád volt, bár annak létrehozásáról a titóista „népfelszabadító hadsereg” főparancsnoksága már november 23-án határozatot hozott.
Először az 1944-es esztendő utolsó napján, december 31-én sorakoztak fel a XV. vajdasági Petőfi brigád harcosai.
Ekkor ezerkétszázan vannak.
Hivatalosan az alegység a 3. jugoszláv népfelszabadító hadsereg 16. hadosztályának 15. brigádja.
Már január első napjaiban háborúzni kezdenek: a Dráva mentén több frontszakaszon megütköznek a németekkel.
Szinte mindenütt jól fölfegyverzett túlerővel találták magukat szemben, ismeri el a krónikás.
És hozzáteszi: a Petőfi brigád harcmezeje sík, egy bucka sincs rajta, hogy megbújhasson mögötte a katona.

A túlélők pedig – ma már – vallanak.

„Úgy emlékszem, hogy mintegy 50-60-an voltunk zentaiak a Petőfi brigádban a megalakuláskor…
A szó szoros értelmében a szegénylegények brigádja volt ez…
Mindenki a saját gúnyájában állt be katonának. Fején kalap, micisapka, francia sapka, esetleg egy báránybőr sapka, lábunkon bocskor vagy viselt bakancs… Ez volt a helyzet a fegyverzettel is.
Néhányunkat Zomborban a régi jugoszláv hadseregtől visszamaradt mauserkarabélyokkal és egy kevés tölténnyel láttak el. Hát ezt próbálgattuk legelőször is az ellenségtől zsákmányolt jobb fegyverrel felcserélni.
Csak nem ment ám az könnyen.
Nagy árat kellett érte fizetni… Sok harcos puszta kézzel rohamozott” (Bicskei István).


„A mi századunkban csak öt embernek jutott puska, s a vajdasági brigádokkal együtt csatázva igyekeztünk fegyvert szerezni az ellenségtől…
Bizony úgy szétverték a Petőfi brigádot, hogy abból már csak egy-két zászlóaljra való ember ha maradt” (Molnár László).
Mások elmondták, hogy az egyik roham előtt fegyver híján napraforgószárat nyomtak a kezükbe, hadd higgye az a fránya német, hogy puskát szorongatva rohamoznak a hajnali szürkületben. (Forrás: Botlik József – Csorba Béla – Dudás Károly: Eltévedt mezsgyekövek. Bp., 1994.)
Arról is van tanúvallomás, hogy a magyar fiúkat a Dráva túlpartjáról a védekező németek, a folyó másik, erdősávos partjáról jugoszláv partizán „bajtársaik” vették kereszttűz alá. (Forrás: Hornyik Miklós: Határsértés. Bp., 2002.)

A pokol legmélyebb bugyra pedig még csak ezután következett. 1945. március 6. és 16. között a horvátországi Bolmánnál a Magyarország felé kitörő németek megütköznek a jugoszláv és szovjet csapatokkal.

A Petőfi brigád itt gyakorlatilag megsemmisül. Az egy nagy harcértékű, tapasztalt és még mindig kitűnően felszerelt haderővel vívott ütközetben, esztelen frontális támadást erőltetve, egymás után, mint jégverésben a búza, hullanak el a magyar férfiak. Az öldöklés és a veszteség olyan iszonyatos, hogy „némelyik bajtársunk azt kívánta: bár csak sebesülne meg, és kihúznák ebből pokolból”.
A vágóhídon a brigád kilenctizede vész el.
És március utolsó napján föloszlatják a Petőfi brigádot.
A titói Jugoszlávia évtizedei alatt a hivatalos partizánmítosz, a „néphősök” neveit viselő utcák, terek, intézmények sorában kitüntetett helyet kap a brigád is. A „jó”, a „rendes” magyarok alakulata, akik, lám, „megváltották” a délvidéki magyarságot gonosz, bűnös, fasiszta múltjától, akik „méltóvá” tették a „jó bánásmódra nemzetrészüket”, amely így, az ő áldozatuk jóvoltából, maradékaival már életben és őseinek lakóhelyén maradni engedni méltóztatott.
A Petőfi brigádról kiadott, említett könyvhöz maga Kosta Nadj tábornok, a jugoszláv néphadsereg hadseregparancsnoka, altábornagy ír előszót.
Magasztaló cikkek, hazug „visszaemlékezések” sora, dalokba foglalt hősi harcok, romantika, szent szimbólumai a „testvériség-egység” nagy jugoszláv hazugság-jelszavának.
Annyi, de annyi éven keresztül.
A gárda pedig – igen, a gárda – inkább meghalt, de nem adta meg magát.

Mert drága balek magyarjaink, ezek a nyomorultul bátor hősök – ezek a golyófogó, ágyútöltelék, mártír „önkéntesek” – csak a brigád vagy a tömegsír között választhattak.

Domokos László

magyartudat.com

Powered by Facebook Comments

Minden vélemény számít!

Top